Egy hét múlva egyedül mentem az ügyvédhez: Amikor a gyerekek csak az örökség miatt törődnek a szülővel
– Anya, muszáj enned! Nem hagyhatod el magad! – kiabált rám Zsófi, miközben a leveses kanalat az arcom elé tolta. A kezem remegett, a homlokomról patakokban folyt a veríték. A júliusi hőség szinte fojtogató volt, de belül még jobban égett mindenem. – Zsófi, kérlek… csak egy pohár vizet adj – suttogtam, de ő nem tágított. Férje, Gábor, némán állt az ablaknál, és a telefonját nyomkodta.
Aznap, amikor rám találtak a nappali padlóján, nem tudtam eldönteni, hogy hálás vagyok-e, vagy inkább szégyellem magam a tehetetlenségem miatt. Gábor rögtön hívta a mentőket, Zsófi pedig pánikszerűen kutatott a táskámban a TAJ-kártyám után.
– Hol van a kártyád? Anya, ezt mindig elő kell készítened! – szidott le.
Az út a kórházba csendben telt. Zsófi egész úton ismerős orvosokat hívogatott.
– Réka, meg tudnád nézni anyut? Tudod, te vagy az utolsó reményünk… – hallottam, ahogy suttogja a telefonba. Gábor idegesen vezetett. Amikor megérkeztünk, azonnal felvettek az osztályra. A nővérek kedvesek voltak, de Zsófi tekintetében valami furcsa aggodalom csillant – vagy talán valami más?
Az első éjszaka volt a legrosszabb. A gépek monoton zúgását hallgattam, és közben eszembe jutott elhunyt férjem, László. Hányszor álmodoztunk arról, hogy majd öreg napjainkra együtt üldögélünk a kertben… Mindent a gyerekeinkre hagytunk: Zsófira és Péterre. Péter már évek óta Pécsen él, ritkán jelentkezik.
A következő napokban Zsófi és Gábor minden nap bejöttek. Hozzák nekem gyümölcsöt, újságot, még a kedvenc kardigánomat is elhozták. De minden beszélgetés végül ugyanoda futott ki:
– Anya, befizetted már a villanyszámlát? Hol tartod a ház papírjait? – kérdezgették újra meg újra.
Egy este, amikor azt hitték, alszom, kihallgattam őket a folyosón.
– Ha bármi történik vele… tudod jól, hogy Péter úgysem fog semmit követelni. Minden nálunk marad – suttogta Zsófi.
– Csak biztosra kell mennünk, hogy minden papír rendben van. Tudod, milyen ez… – válaszolta Gábor halkan.
Olyan hidegség költözött belém, amit semmilyen betegség nem okozhatott volna. Nem akartam elhinni, hogy azok, akiket mindennél jobban szeretek, ennyire csak az örökség miatt aggódnak.
Egy reggel mosolyogva jött be hozzám nővér Anna:
– Kovácsné Marika néni, ma hazamehet!
Zsófi azonnal rohant értem autóval, segített összepakolni. Otthon frissen mosott függönyök illata fogadott – Zsófi mindent kitakarított távollétemben.
Az első napokban minden olyan volt, mint régen: Zsófi főzött rám, Gábor lenyírta a füvet. De hamarosan újra előkerültek a jövővel kapcsolatos kérdések.
– Anya, tudod jól: ha rám írod a házat még most, biztos lehetsz benne, hogy minden a családban marad – mondta egy délután kávézás közben.
– És Péter? Ő is a fiad… – kérdeztem halkan.
– Neki ott van az élete Pécsen. Soha nem törődött ezzel a házzal úgy, mint én – felelte hidegen.
Aznap éjjel nem jött álom a szememre. Eszembe jutottak azok az idők, amikor együtt vészeltük át a nehéz éveket: amikor kenyérhéjat osztottunk meg egymással, amikor karácsonykor mindannyian egy asztalhoz ültünk. Tényleg ennyire semmit nem ér már mindez? Csak négyzetméterek és papírok számítanak?
Egy hét múlva összeszedtem minden erőmet és egyedül mentem el ügyvédhez. Az irodában ülve remegő hangon mondtam:
– Szeretném módosítani a végrendeletemet. Azt akarom, hogy a gyerekeim csak akkor örököljenek egyenlően, ha egymásról is gondoskodnak majd utánam.
Ügyvéd úr meglepetten nézett rám, de nem kérdezett semmit.
Amikor hazaértem, Zsófi mosolyogva fogadott:
– Hol voltál? Már aggódtam érted!
– El kellett intéznem valamit magamnak – válaszoltam röviden.
Aznap este felhívtam Pétert.
– Fiam, szeretlek. Tudom, hogy messze vagy, de gondolok rád – mondtam könnyes szemmel.
– Én is szeretlek, anya. Ne haragudj, hogy nem jövök gyakrabban – felelte halkan.
Másnap leültettem Zsófit és Gábort az asztalhoz.
– Gyerekeim! Tudnotok kell: semmi sem fontosabb a családnál. Mindent rátok hagyok – de csak akkor kapjátok meg egyenlően, ha egymásra is vigyáztok majd nélkülem.
Zsófi zavartan nézett rám; Gábor hallgatott.
Tudom jól: nem változtathatok meg mindent egyetlen döntéssel. De legalább visszaszereztem önmagamnak egy kis nyugalmat.
Néha eltűnődöm: tényleg gyengébb lett ma az anyai szeretet ereje az örökség utáni vágyhoz képest? Vagy csak mindannyian áldozatai vagyunk annak az időnek és világnak, amiben élünk?