Egy Hétéves Kisfiú Hangja: Bence Története a Családi Ünnepen
– Anya, miért sírsz megint? – kérdeztem halkan, miközben a kórházi ágyamon feküdtem. A fehér falak között minden hang visszhangzott, mintha a félelem is vastagabb lenne itt. Anyám csak megszorította a kezem, de a szeme sarkában ott csillogott az a könnycsepp, amit már annyiszor láttam az elmúlt hónapokban.
A nevem Tóth Bence, hét éves vagyok, és tavaly ősszel leukémiát diagnosztizáltak nálam. Azelőtt a legnagyobb gondom az volt, hogy kié lesz a piros autó a homokozóban. Most meg azt számolgattam, hány szúrást kell még kibírnom, mielőtt végre hazamehetek.
A családunk mindig is összetartó volt, de a betegségem mindent felforgatott. Apám, Tóth László, egy csepeli gyárban dolgozik, éjjel-nappal túlórázik, hogy ki tudjuk fizetni a gyógyszereimet. Anyám, Éva, minden nap bejött hozzám a kórházba, de láttam rajta, hogy egyre fáradtabb. A nővérem, Zsófi, csak tizenkét éves, de hirtelen felnőtt lett. Otthon főzött, takarított, és próbált nem sírni előttem.
A legrosszabbak azok az esték voltak, amikor apám és anyám azt hitték, alszom. Hallottam, ahogy veszekednek a pénz miatt.
– Laci, nem bírjuk tovább! – suttogta anyám egyszer. – Már mindenünket eladtuk.
– Éva, nem adhatjuk fel! Bence miatt… – válaszolta apám rekedten.
Aztán csend lett. Csak az infúzió csepegése hallatszott.
A kezelések fájdalmasak voltak. Néha úgy éreztem, mintha az egész testem lángolna belülről. De sosem akartam panaszkodni. Tudtam, hogy ha én feladom, anyáék is összetörnek.
Egy nap bejött hozzám a tanítónénim, Kiss Mária. Egy kis gitárt hozott magával.
– Bence, szeretnél énekelni? – kérdezte mosolyogva.
Először nemet akartam mondani. De aztán eszembe jutott az a régi dal, amit még nagymamámtól tanultam: „Tavaszi szél vizet áraszt…” Elkezdtem halkan dúdolni. Mária néni kísért gitáron. Anyám sírt – de most először örömében.
Az éneklés lett a menedékem. Minden alkalommal egy kicsit könnyebb lett elviselni a fájdalmat. A nővérem is csatlakozott hozzám; együtt dúdoltuk esténként a kedvenc dalainkat.
A kezelések végül hatni kezdtek. Lassan visszatért az erőm. Az orvosok azt mondták: ha minden jól megy, tavasszal hazamehetek. A családunk úgy döntött, hogy szerveznek egy nagy családi összejövetelt a nagymamám vidéki házában, hogy együtt ünnepeljük meg a gyógyulásomat.
Aznap reggel izgatottan ébredtem. A ház tele volt rokonokkal: nagybácsik, unokatestvérek, még a szomszéd néni is átjött egy tál pogácsával. De valami feszültség vibrált a levegőben. Apám és anyám között még mindig ott volt az a kimondatlan harag – a betegségem miatt elveszett hónapok és pénz miatt.
Ebéd után nagymamám odalépett hozzám.
– Bencekém, nem énekelnél nekünk valamit? – kérdezte halkan.
Először megrettentem. Mindenki engem nézett. De aztán eszembe jutott minden fájdalom és félelem – és hogy mennyit jelentene ez anyáéknak.
Felálltam egy székre. Zsófi mellém állt, kezében a gitárral.
– Ezt a dalt azoknak éneklem, akik sosem adják fel – mondtam remegő hangon.
Elkezdtem énekelni: „Tavaszi szél vizet áraszt…” A hangom először bizonytalan volt, de ahogy Zsófi pengette a húrokat, egyre bátrabb lettem. Láttam anyám arcán a könnyeket – most már mindannyian sírtak.
A dal végén csend lett. Aztán tapsvihar tört ki. Apám odajött hozzám és szorosan átölelt.
– Büszke vagyok rád, kisfiam – suttogta.
Aznap este először éreztem azt, hogy talán minden rendbe jöhet még. Hogy a betegség nem csak elvett tőlünk dolgokat – hanem valamit vissza is adott: megtanított minket igazán szeretni egymást.
Azóta sokan kérdezik tőlem: honnan volt erőm végigcsinálni? Nem tudom pontosan. Talán onnan, hogy sosem volt más választásom – vagy talán abból a dalból, amit együtt énekeltünk.
Ti mit tennétek a helyemben? Ha minden elveszni látszik, honnan merítenétek erőt továbbmenni?