Egy hétre kérted, három hónapja várok rád – Egy nagymama harca az unokájáért

– Anya, csak egy hétre! Esküszöm, csak egy hétre! – mondta Zsófi, miközben remegő kézzel csomagolta a kis Marci hátizsákját. A konyhaasztalon ott állt a félig üres teásbögre, a kanál még benne, mintha bármelyik pillanatban visszajönne érte. De már három hónapja nem jött vissza.

Minden reggel ugyanaz a gyomorszorító érzés ébreszt: mi lesz ma? Vajon ma jönnek a gyámügytől? Vajon ma csönget be valaki, hogy elvigyék Marcit? A telefonomat szorongatom, hátha Zsófi írt végre. De csak reklámok és számlák érkeznek. A postaládát is naponta többször ellenőrzöm, mintha attól megváltozna bármi is.

Marci közben ott ül a szőnyegen, autókat tologat. Néha rám néz azokkal a nagy barna szemeivel, és azt kérdezi: – Mama, anya mikor jön vissza? – Ilyenkor összeszorul a torkom. Mit mondhatnék? Hogy nem tudom? Hogy lehet, soha?

A szomszédok már suttognak. – Láttad, hogy Zsófi hetek óta nem járt itt? – kérdezte múltkor Ilonka néni a lépcsőházban. – Remélem, minden rendben… – mondta, de a hangjában ott volt a kétely. Én csak bólintottam, és gyorsan becsuktam az ajtót.

Az első hónapban még hittem, hogy Zsófi visszajön. Talán csak összeveszett Gáborral, talán új munkahelyet keres. De ahogy teltek a hetek, egyre inkább éreztem: valami nagy baj történt. Próbáltam hívni, írtam neki üzeneteket: „Kérlek, jelentkezz! Marci vár rád!” Semmi válasz.

Aztán egy este csengettek. Két rendőr állt az ajtóban. – Jó estét kívánok, Kovácsné vagyok a kerületi rendőrkapitányságról. Zsófi Kovácsot keressük. Tud róla valamit? – kérdezte az egyikük. A hangom remegett: – Nem tudom, hol van… Már három hónapja eltűnt. Csak annyit mondott, hogy vigyázzak Marcira egy hétig… – A rendőrök egymásra néztek. – Kérem, ha jelentkezik, azonnal értesítse a rendőrséget – mondták.

Azóta minden nap rettegésben élek. A gyámügyesek is jártak már nálam. Egy fiatal nő jött ki hozzánk: – Kovácsné Erzsébet? Ön Zsófi édesanyja? – Igen… – feleltem halkan. – Szeretnénk beszélni önnel Marciról és az ő helyzetéről… Tudja igazolni, hogy ön gondoskodik róla? – Kérdezte udvariasan, de éreztem: bármelyik pillanatban elvihetik tőlem.

Előszedtem minden papírt: Zsófi születési anyakönyvi kivonatát, Marci oltási könyvét, a lakcímkártyákat. A nő mindent lefotózott. – Egyelőre maradhat önnél a gyermek, de ha nem jelentkezik az édesanyja, hivatalos gyámsági eljárást kell indítanunk – mondta végül.

Azóta minden napom harc: ügyvédet keresek, papírokat töltök ki, hivatalokat járok. Közben próbálok normális életet biztosítani Marcinak: reggel kakaót főzök neki, délután játszótérre viszem. De minden mozdulatomban ott van a félelem: mi lesz vele nélkülem?

Egy este Marci odabújt hozzám az ágyban. – Mama, te is eltűnsz egyszer? – kérdezte halkan. Megsimogattam a fejét. – Nem fogok eltűnni, kicsim. Itt leszek veled mindig – hazudtam neki, mert magam sem tudtam biztosan.

A családunk széthullott. Az öcsém szerint Zsófi mindig is felelőtlen volt. – Mondtam neked, hogy egyszer baj lesz ebből! – vágta a fejemhez egy vasárnapi ebédnél. Az anyósom szerint én vagyok a hibás: – Túl sokat engedtél meg neki! Ha szigorúbb lettél volna… – sorolta újra és újra.

De én csak azt érzem: elvesztettem a lányomat és bármikor elveszíthetem az unokámat is.

Néha esténként leülök Zsófi régi szobájában. Minden úgy van hagyva, ahogy elment: a polcon ott sorakoznak a régi könyvei, az asztalon egy fénykép róla és Marciról. Nézem őket és próbálom megérteni: hol rontottam el? Miért nem szólt nekem előbb? Miért hagyta itt így?

A hivatalokban mindenki mást mond. Az egyik ügyintéző szerint gyorsan elintézik a gyámságot, a másik szerint hónapokig is eltarthat. Egy harmadik azt mondta: ha jelentkezik egy rokon vagy az apa, akár el is vehetik tőlem Marcit.

Éjszakánként nem alszom. Hallgatom Marci lélegzetét a másik szobából és imádkozom: csak még egy napot hadd maradjon velem! Csak még egy hetet! Talán addig előkerül Zsófi… Talán addig történik valami csoda.

A barátnőim próbálnak vigasztalni. – Erzsike, te mindig olyan erős voltál! Megoldod ezt is! – mondják. De én már nem érzem magam erősnek. Fáradt vagyok és tele vagyok félelemmel.

Tegnap Marci rajzolt nekem egy képet: ő meg én kézen fogva állunk egy nagy ház előtt. Fölé írta: „Mama és Marci örökké együtt.” Sírtam.

Most itt ülök az ablak előtt és nézem az utcát: vajon ma ki jön hozzánk? Egy postás? Egy hivatalnok? Vagy talán végre Zsófi?

Mit tehet egy anya és nagymama ilyen helyzetben? Hol van az igazság abban, hogy mindent elveszíthetek egyik napról a másikra? Ti mit tennétek a helyemben?