Egy hívás, ami mindent megváltoztatott: Hogyan vesztettem el a békét a saját otthonomban
– Miért van itt az anyád, Gábor? – kérdezte Dóra, a feleségem, miközben az ajtóban állt, karjában a síró kislányunkkal, Emmával. A hangja remegett, de nem a fáradtságtól, hanem attól a dühös csalódottságtól, amit már hónapok óta éreztem benne.
Az előszobában álltam, anyám, Ilona pedig mögöttem toporgott, kezében egy régi, hímzett takaróval, amit még nekem készített gyerekkoromban. A levegő sűrű volt a kimondatlan szavaktól.
– Csak… gondoltam, ideje lenne találkoznia Emmával – motyogtam. – Tudod, mennyire várta ezt a pillanatot.
Dóra szeme összeszűkült. – És azt gondoltad, hogy ezt titokban kell intézned? Hogy majd csak úgy beállít?
Anyám közbevágott: – Nem akartam zavarni, Dóra. Csak… szerettem volna látni az unokámat.
A csend szinte fájt. Emma sírása visszhangzott a falak között.
Aznap este minden megváltozott. Dóra nem szólt hozzám vacsora közben. Anyám csendben ült az asztalnál, mintha bármelyik pillanatban el akarna tűnni. A villák csörrenése volt az egyetlen hang.
Amikor Emma végre elaludt, Dóra rám nézett. – Gábor, te tényleg azt hiszed, hogy ez így rendben van? Hogy megbeszélés nélkül döntesz kettőnk helyett?
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és éreztem, ahogy a bűntudat lassan szétmarja a gyomromat.
Anyám másnap reggel korán indult haza. Mielőtt elment volna, odalépett hozzám a folyosón.
– Fiam, én csak jót akartam. De úgy érzem, itt nincs rám szükség.
Megöleltem őt, de a mozdulat idegen volt. Mintha két idegen búcsúzna egymástól.
A következő napokban Dóra és én alig beszéltünk. A házunkból eltűnt a nevetés. Minden mozdulatunk óvatos lett, mintha attól félnénk, hogy egy rossz szóval végleg összetörünk valamit.
Egy este Dóra leült mellém a kanapéra.
– Gábor, tudod jól, miért nem akartam, hogy anyád most jöjjön. Még nem vagyok kész rá… Még mindig érzem azt a megvetést a szemében. Az esküvőnk óta nem tudtam elfelejteni azt a napot, amikor azt mondta nekem: „Remélem, tudod majd tartani a lépést a fiammal.”
– Ő ilyen – próbáltam védeni anyámat –, mindig kimondja, amit gondol.
– De nekem fáj! – tört ki belőle. – És most úgy érzem, te sem vagy mellettem igazán.
Nem tudtam mit felelni. Csak ültem ott némán.
Az éjszaka közepén felébredtem Emma sírására. Ahogy ringattam őt a sötétben, azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem tudok egyszerre jó férj és jó fiú lenni? Miért kell választanom?
A következő hétvégén apám hívott fel.
– Ilona egész héten sírt – mondta halkan. – Nem érti, miért nem lehet ott az unokája életében.
A szívem összeszorult. Anyám egész életében keményen dolgozott értünk. Egyedül nevelt fel engem és a húgomat, miután apám éveken át külföldön dolgozott. Mindig azt mondta: „A család mindennél fontosabb.”
De most úgy tűnt, én magam szakítottam ketté ezt a családot.
Dóra egyre zárkózottabb lett. Egyik este sírva fakadt.
– Nem akarom elveszíteni ezt az otthont – suttogta. – De nem bírom elviselni ezt a feszültséget sem.
Megpróbáltam beszélni vele anyámról. Elmondtam neki mindent: mennyire félek attól, hogy anyám magányos lesz; mennyire szeretném, ha egyszer végre békében lehetnénk együtt.
– Értem – mondta Dóra halkan –, de nekem is vannak érzéseim. Nem akarom újra átélni azt a megaláztatást.
Hetek teltek el így. Anyám nem hívott többet. Apám néha írt egy-egy üzenetet: „Reméljük, jól vagytok.”
A karácsony közeledtével egyre jobban szorított a mellkasom. Tudtam: valamit tennem kell.
Egyik este leültem Dórával és azt mondtam:
– Szeretném, ha együtt próbálnánk megoldani ezt. Ha kell, elmegyünk családterápiára is. Nem akarom elveszíteni sem téged, sem anyámat.
Dóra sokáig hallgatott.
– Megpróbálhatjuk – mondta végül –, de csak akkor, ha te is őszinte leszel velem mindenben.
Elhatároztuk: meghívjuk anyámat egy közös beszélgetésre. Féltem tőle, de tudtam: ez az egyetlen út előre.
Aznap este anyám remegő kézzel fogadta el a meghívást. Leültünk hárman az asztalhoz. Sokáig csak csend volt.
Végül anyám törte meg:
– Dóra… Sajnálom, ha megbántottalak akkor régen. Nem volt könnyű elfogadnom, hogy már nem csak az én fiam vagy.
Dóra szemében könnyek csillogtak.
– Én is sajnálom… Csak szeretnék nyugalmat ebben az otthonban.
Sok minden nem oldódott meg azon az estén. De valami elindult bennünk: talán egyszer tényleg család lehetünk.
Most itt ülök Emma ágya mellett és azon gondolkodom: vajon lehet-e egyszerre jó fiú és jó férj lenni? Vagy mindig választanunk kell azok között, akiket szeretünk? Vajon ti mit tennétek a helyemben?