„Egy hónapod van, hogy elhagyd a házamat!” – Az a nap, amikor minden megváltozott

„Egy hónapod van, hogy elhagyd a házamat!” – Ilona hangja élesen hasított át a nappalin, miközben az esőcseppek vadul kopogtak az ablakon. A szívem hevesen vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Ott álltam a kanapé mellett, kezemben egy bögre kihűlt teával, és próbáltam felfogni, amit hallottam. Gábor, a férjem, csak némán bámult maga elé, mintha nem is lenne jelen.

– Ilona néni, ezt most komolyan mondja? – kérdeztem remegő hangon.

– Teljesen komolyan – felelte ridegen. – Nem bírom tovább ezt a helyzetet. Felnőtt emberek vagytok, ideje saját lábra állni.

A szavak úgy csapódtak belém, mint a jégeső. Az elmúlt két évben Ilona lakásában éltünk Zuglóban, miután Gábor elvesztette az állását. Én könyvtárosként dolgoztam egy kerületi iskolában, de a fizetésem alig volt elég a mindennapi kiadásokra. Gábor hónapok óta próbált új munkát találni, de csak alkalmi melókat kapott. Ilona eleinte segítőkész volt, de az utóbbi időben egyre türelmetlenebb lett velünk.

Aznap este órákig ültem az ágy szélén. Gábor csendben pakolászott a telefonján. Végül nem bírtam tovább:

– Te tényleg nem mondasz semmit? Ez most mind rólunk szól! – fakadtam ki.

– Mit mondjak? Anyám ilyen. Mindig is ilyen volt – válaszolta fásultan.

– De mi lesz velünk? Hova megyünk? Nincs pénzünk albérletre! – sírtam el magam.

Gábor csak vállat vont. Akkor éreztem először igazán egyedül magam ebben a házasságban.

Másnap reggel Ilona már a konyhában sürgölődött. Amikor beléptem, rám sem nézett. A kávéfőző hangja töltötte be a csendet.

– Tudod, Anna, én is voltam fiatal. Nekem sem segített senki – mondta hirtelen.

– De mi mindent megtettünk… – kezdtem volna védekezni.

– Nem erről van szó! – vágott közbe. – Egyszerűen elegem van abból, hogy mindenki rám támaszkodik. Nekem is jogom van nyugalomhoz.

A szavai igazságtalannak tűntek, de nem volt erőm vitatkozni. Aznap egész nap csak sodródtam: dolgoztam az iskolában, de alig tudtam figyelni a gyerekekre. A kolléganőm, Zsuzsa észrevette, hogy valami nincs rendben.

– Anna, minden oké? Olyan sápadt vagy ma – kérdezte aggódva.

– Képzeld, ki lettünk rakva Ilonától… – suttogtam.

Zsuzsa együttérzően megszorította a kezem.

– Tudod, nálunk is volt ilyen. Az anyósom egyszerűen nem bírta elviselni, hogy ott vagyunk. De hidd el, lesz jobb is! – próbált vigasztalni.

Hazafelé a villamoson azon gondolkodtam: vajon tényleg minden magyar családban ilyen nehéz az együttélés? Miért olyan nehéz elfogadni egymást? Miért érzem magam mindig kívülállónak?

Az elkövetkező hetekben Gábor egyre többet járt el otthonról. Azt mondta, munkát keres, de gyakran csak a régi barátaival lógott egy kocsmában. Én próbáltam albérleteket nézni az interneten, de minden túl drága volt. Egy este aztán Gábor részegen jött haza.

– Miért nem tudsz te is többet keresni? – támadt nekem hirtelen. – Mindig csak panaszkodsz!

– Te beszélsz? Legalább én dolgozom! – vágtam vissza dühösen.

A vita egyre hevesebb lett. Végül Gábor becsapta maga mögött az ajtót és elment otthonról. Én zokogva rogytam le a földre.

Másnap reggel Ilona bejött hozzám.

– Anna… nem akartam ezt így… De látod, mennyire megváltozott minden? Nem lehet így élni! – mondta csendesen.

– Tudom… de félek. Nem tudom, mi lesz velünk – suttogtam.

Ilona leült mellém és először láttam rajta őszinte sajnálatot.

– Én sem vagyok tökéletes. De azt akarom, hogy boldogok legyetek… csak nem tudom hogyan segítsek már – mondta könnyes szemmel.

Az utolsó héten már alig beszéltünk egymással. Gábor végül talált egy régi kollégájánál átmeneti szállást magának. Én Zsuzsánál húztam meg magam pár napra. Az életem darabokra hullott: elvesztettem az otthonomat, a biztonságomat és lassan a férjemet is.

Egy este Zsuzsa konyhájában ültem egy pohár borral és azon gondolkodtam: vajon hol rontottuk el? Miért nem tudtunk összetartani? Miért olyan nehéz ma Magyarországon fiatal házasként talpra állni?

Talán mindannyiunkban ott él a félelem attól, hogy egyedül maradunk. Talán túl sokat várunk egymástól és túl keveset adunk vissza. De vajon lehet-e újrakezdeni harminc felett úgy, hogy már semmid sincs?

Mit gondoltok? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg minden család ilyen törékeny ma Magyarországon?