Egy hónapod van, hogy elhagyd a lakásomat! – mondta az anyósom

– Egy hónapod van, hogy elhagyd a lakásomat! – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a kávéscsészével. A porcelán csilingelt az ujjai között, ahogy idegesen dobolt rajta. A levegő megfagyott. Gábor, a férjem, csak némán bámult maga elé, mintha nem is hallotta volna az egészet. Én viszont úgy éreztem, mintha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna rám.

– Tessék? – kérdeztem vissza remegő hangon. – Ezt most komolyan mondod?

Ilona néni sóhajtott, és leült velem szemben. – Komolyan. Nem haragszom rátok, de úgy érzem, eljött az idő. Felnőtt emberek vagytok. Nem élhettek örökké az én hátamon.

A szívem hevesen vert. Két éve költöztünk be hozzá Gáborral, amikor elvesztettem a munkámat a járvány alatt, és Gábor is csak részmunkaidőben dolgozott egy kis könyvelőirodában. Azóta próbáltunk talpra állni, de albérletre sosem futotta. Ilona néni mindig kedves volt velem – legalábbis eddig.

– De hát… – kezdtem volna magyarázkodni, de Gábor közbevágott.

– Anyu, ezt most muszáj? Most kezdtem új helyen dolgozni, Zsuzsi is próbál visszamenni a munkaerőpiacra…

Ilona néni csak legyintett. – Pont ezért! Most kell megtanulnotok önállóan élni. Nem akarok beleszólni az életetekbe, de nem akarom tovább nézni, ahogy mindenki rám támaszkodik. Nekem is jár egy kis nyugalom.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Hát ennyi volt? Két évig segített, most pedig egyszerűen kidob minket? Hálátlan lennék? Vagy tényleg igaza van?

Aznap este Gábor csendben csomagolta össze a könyveit a szobánkban. Én csak ültem az ágy szélén, és próbáltam felfogni, mi történik.

– Te ezt tényleg elfogadod? – kérdeztem tőle halkan.

– Zsuzsi, anyámnak igaza van – felelte fáradtan. – Nem élhetünk örökké más nyakán. Majd megoldjuk.

– De hova megyünk? Nincs pénzünk albérletre! A szüleimnél még ennyi hely sincs…

Gábor vállat vont. – Majd keresek másodállást is. Te is találsz valamit. Nem lehet mindig csak panaszkodni.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem értette meg, mennyire félek. Nem értette meg, hogy nekem ez nem csak anyagi kérdés – elveszítem azt a kevés biztonságot is, ami maradt.

Másnap reggel Ilona néni úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Főzte a kávét, kérdezte, kérek-e rá tejhabot. Én csak bámultam rá döbbenten.

– Miért most? – kérdeztem tőle halkan.

– Mert ha most nem léptek ki a fészekből, soha nem fogtok – felelte csendesen. – Én is így tanultam meg élni. Az én anyám is egyszer csak azt mondta: „Ilona, most már magadnak kell boldogulnod.” Akkor haragudtam rá… de ma már hálás vagyok neki.

– És ha nem találunk lakást? Ha nem lesz munkánk?

– Akkor majd visszajöttök egy teára vagy vasárnapi ebédre – mosolygott szomorúan. – De nem foglak titeket babusgatni tovább.

Aznap délután felhívtam anyukámat. Ő csak sóhajtott.

– Kislányom, tudod jól, hogy nálunk nincs hely… De ha nagyon muszáj, valahogy megoldjuk.

A hangjában ott volt a kétségbeesés és a szégyen is. Tudta ő is: náluk egy szoba van összesen.

A következő napokban Gábor minden este fáradtan jött haza az új munkahelyéről. Én egész nap álláshirdetéseket böngésztem: bolti eladó, takarítónő, adminisztrátor… bármit elvállaltam volna. De mindenhol tapasztalatot vagy végzettséget kértek.

Egyik este Gábor idegesen csapta le a telefonját.

– Felhívtam öt albérletet is! Vagy túl drága, vagy már kiadták…

– És ha vidékre mennénk? – kérdeztem félve.

– Nem akarok elmenekülni Budapestről! Itt van munka…

Közben Ilona néni egyre többször hozta szóba: „Ugye haladtok már a költözéssel?” „Találtatok valamit?” Egyik este még azt is megjegyezte:

– Tudjátok, nekem is vannak álmaim. Szeretnék végre utazni egy kicsit… Talán elmegyek Hévízre pár hétre.

Éreztem: nem csak rólunk van szó. Ő is belefáradt abba, hogy mindig másokat szolgáljon ki.

Egyik este Gábor testvére, András is átjött vacsorára. Ő már régóta külön élt a barátnőjével.

– Szerintem anyu jól teszi – mondta András két falat között. – Miért kéne neki eltartania titeket? Felnőttek vagytok!

Éreztem magamon Ilona néni pillantását: mintha azt várná, mikor török ki sírva vagy mikor kezdek el kiabálni.

De én csak némán ültem tovább.

Az utolsó hét volt a legnehezebb. Gábor egyre ingerültebb lett; én egyre többet sírtam titokban a fürdőszobában. Egyik este összevesztünk:

– Neked minden mindegy! – kiabáltam rá. – Te sosem állsz mellém! Mindig csak anyádnak adsz igazat!

– Ne kezdjük már megint! – vágott vissza Gábor. – Ha nem tetszik, menj haza anyádhoz!

Ez volt az első alkalom, hogy komolyan felmerült bennem: talán tényleg külön kellene folytatnom az életemet.

Végül találtunk egy pici albérletet Zuglóban: penészes falak, régi bútorok, de legalább saját kulcsunk volt hozzá. Az első éjszaka ott aludtunk matracon; Gábor horkolt mellettem, én pedig bámultam a plafont és azon gondolkodtam: most kezdődik igazán az életünk?

Ilona néni egyszer sem hívott fel azóta. Csak egy sms-t küldött: „Sok sikert kívánok nektek! Ha bármikor szükségetek van rám, szóljatok.”

De én már nem akartam szólni neki semmiért.

Most itt ülök ebben a dohos kis lakásban és azon gondolkodom: vajon tényleg jót tett velünk? Vagy csak megszabadult tőlünk? Lehet-e ezt valaha megbocsátani?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg önállóságra nevelés volt ez… vagy egyszerűen csak árulás?