Egy hónapom maradt: Anyósom döntése és a családom széthullása
– Egy hónapod van, Anna. Egy hónap, és el kell menned innen – mondta Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a kávéscsészével. A hangja remegett, de a tekintete kemény volt. Gábor, a férjem, csak némán ült mellettem, a kezét ökölbe szorította az asztalon.
A szívem hevesen vert. Nem értettem. Az elmúlt három évben azt hittem, hogy Ilona néni elfogadott. Persze, sosem voltunk igazán közel egymáshoz, de mindig udvarias volt velem. Segítettem neki a főzésben, együtt mentünk piacra szombatonként, sőt, néha még a régi családi fotóalbumokat is együtt nézegettük. Most viszont úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját otthonomban.
– Miért? – kérdeztem halkan. A hangom elcsuklott.
Ilona néni letette a csészét. – Mert nem bízhatok benned. Mert titkaid vannak. És mert nem akarom, hogy tönkretedd a fiam életét.
Gábor felpattant. – Anya, ez őrültség! Anna semmit sem tett!
– Te nem érted! – kiáltott vissza Ilona néni. – Mindig is túl jóhiszemű voltál! Nem látod, hogy Anna csak kihasznál téged?
A szavak úgy csaptak arcon, mintha pofon vágtak volna. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, de nem akartam sírni előtte. Nem akartam gyengének tűnni.
Aznap este Gábor próbált megnyugtatni. – Ne aggódj, beszélek vele. Biztosan csak félreértés az egész.
De ahogy telt az idő, egyre világosabbá vált: Ilona néni nem engedett. Minden nap éreztem a feszültséget a házban. A reggeli kávé már nem volt közös élmény; Ilona néni inkább a szobájában maradt. Ha mégis találkoztunk a folyosón, csak szűkszavúan köszönt.
Egyik este Gábor későn jött haza a munkából. Fáradtan rogyott le mellém az ágyra.
– Sikerült beszélned anyáddal? – kérdeztem reménykedve.
– Próbáltam – sóhajtott fel. – De mintha falnak beszélnék. Azt mondja, tud valamit rólad…
A gyomrom összeszorult. Tudtam, mire gondolhat. A múltamra. Arra az egyetlen titokra, amit sosem mertem elmondani Gábornak vagy Ilona néninek: hogy az apám börtönben ült csalásért, és anyám évekkel ezelőtt elhagyott minket.
Nem akartam, hogy emiatt ítéljenek el. Mindig is próbáltam tiszta lappal kezdeni Budapesten. Dolgoztam, tanultam, és mindent megtettem azért, hogy ne kelljen szégyenkeznem a múltam miatt.
De Ilona néni valahogy megtudta.
Egyik délután hallottam, ahogy telefonál:
– Igen, Kati, képzeld el! Az apja börtönben volt! Hát ilyen menyet akarok én? Soha!
A hangja tele volt megvetéssel és félelemmel. Mintha attól tartana, hogy én is olyan leszek, mint az apám.
Aznap este leültem Gáborral.
– El kell mondanom valamit – kezdtem remegő hangon. – Tudom, hogy anyád mit tudott meg rólam…
Elmeséltem neki mindent: az apám bűneit, anyám eltűnését, a gyerekkorom szégyenét és magányát. Gábor csak hallgatott végig, aztán átölelt.
– Nem érdekel a múltad – suttogta. – Te vagy az életem.
De Ilona néni nem engedett. Egyre ridegebb lett velem szemben. Egyik reggel a konyhaasztalon találtam egy borítékot: benne egy hónapnyi albérletre való pénz és egy cetli: „Remélem, megtalálod a helyed máshol.”
A büszkeségem tiltakozott volna, de tudtam: nincs maradásom itt.
Az utolsó héten minden nap egyre nehezebb lett. Gábor próbált lakást keresni nekünk, de kevés volt a pénzünk. Éjszakánként hallottam Ilona nénit sírni a szobájában – talán ő is szenvedett ettől az egésztől.
Az utolsó estén leültem vele szemben.
– Miért? – kérdeztem újra. – Miért nem adhatsz esélyt nekem?
Ilona néni sokáig hallgatott.
– Mert félek – mondta végül halkan. – Félek attól, hogy elveszítem a fiamat. Félek attól is, hogy ha egyszer hibázol… akkor minden összeomlik körülöttünk.
– De én nem vagyok az apám – válaszoltam könnyeimmel küszködve.
– Tudom… de ezt nehéz elhinni – suttogta.
Másnap reggel összepakoltam a holmimat. Gábor velem jött; együtt indultunk el egy új élet felé – albérletbe költöztünk Zuglóban egy apró garzonba.
Azóta is gyakran gondolok Ilona nénire: vajon megbánta-e? Vajon valaha képes lesz-e elfogadni engem?
Néha azon tűnődöm: tényleg ennyit számít a múltunk? Vagy csak az számít igazán, amit most teszünk egymásért? Ti mit gondoltok erről?