Egy idegen vallomása: Harminc év házasság romjai között

– Erzsébet, beszélhetnénk egy percre? – hallottam meg a hangját a hátam mögött, miközben a piros esernyőm alól próbáltam eljutni a villamosmegállóig. Egy idegen nő állt előttem, szőke haja csapzottan tapadt az arcára, szemei vörösek voltak a sírástól. – Tudom, hogy furcsa, de muszáj elmondanom valamit…

A szívem hevesen vert. Valamiért már az első pillanatban éreztem, hogy ez a találkozás mindent meg fog változtatni. – Miről van szó? – kérdeztem óvatosan, miközben a villamos csilingelése elnyomta a hangját.

– Szeretem Gábort. – A nevét hallva megdermedtem. – Tudom, hogy ő a férjed… de nem bírom tovább magamban tartani. Már két éve tart ez köztünk.

Az esernyő kiesett a kezemből. A világ megszűnt létezni körülöttem; csak a nő remegő hangja és az eső monoton dobolása maradt. – Hazudik – gondoltam először. De ahogy rám nézett, abban a pillantásban ott volt minden fájdalom és őszinteség.

– Miért most mondja el ezt nekem? – kérdeztem rekedten.

– Mert nem bírom tovább nézni magukat együtt… és mert Gábor nem meri megtenni. – A nő sírva fakadt, én pedig csak álltam ott bénultan.

Otthon csend fogadott. Gábor a nappaliban ült, újságot olvasott, mintha minden rendben lenne. – Mi történt veled? – kérdezte, amikor meglátta az arcomat.

– Ki az a nő? – suttogtam. – Ki az, aki szerelmes beléd?

Gábor arca elsápadt. Egy pillanatra azt hittem, összeesik. – Erzsi… én… – dadogta.

– Ne hazudj! – kiáltottam rá. A hangom visszhangzott a lakásban, mintha valaki más kiabált volna helyettem.

A gyerekeink, András és Zsófi már felnőttek, de abban a pillanatban újra kicsiknek éreztem magam: elveszettnek és védtelennek.

– Meg akartam mondani… de mindig halogattam – törte meg végül a csendet Gábor. – Nem akartalak bántani.

– És most mégis megtetted! – zokogtam fel.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, miközben Gábor halkan sírt mellettem az ágyban. Az emlékek kavarogtak bennem: az első közös karácsonyunk, amikor még alig volt pénzünk ajándékokra; a balatoni nyarak; a gyerekek születése. Hol rontottam el? Miért nem vettem észre semmit?

Másnap reggel Zsófi hívott. Hallotta a hangomon, hogy valami nincs rendben. – Anya, mi történt? – kérdezte aggódva.

Nem tudtam hazudni neki. Elmondtam mindent. Zsófi sírt, majd dühösen kérdezte: – Most mi lesz? Elváltok?

Nem tudtam válaszolni. A válás gondolata mindig távoli rémálomnak tűnt; most viszont valóság lett.

A következő hetekben Gábor mindent megtett, hogy visszanyerje a bizalmamat. Virágokat hozott, főzött vacsorát, még terápiára is el akart velem menni. De bennem valami végleg eltört.

Egy este András jött át hozzánk. Csendben ültünk hármasban a konyhában.

– Apa… hogy tehetted ezt anyával? – kérdezte András remegő hangon.

Gábor csak lehajtotta a fejét. – Nem tudom megmagyarázni… magányos voltam… azt hittem, már nem szeretsz úgy, mint régen.

– És te engem szeretsz még? – fordult felém halkan.

Nem tudtam mit mondani. Szerettem-e még azt az embert, aki képes volt így megbántani?

Az egész családunk darabokra hullott. Zsófi hetekig nem beszélt az apjával; András dühösen vágta rá a telefont minden alkalommal.

Én pedig próbáltam újra megtalálni önmagam. Elmentem sétálni a Margitszigetre, beiratkoztam egy festőtanfolyamra, ahol új barátokat szereztem. Rájöttem: harminc év után először vagyok igazán egyedül.

Egy nap Gábor elköltözött. Nem volt nagy jelenet; csak egy bőrönddel állt az ajtóban.

– Sajnálom, Erzsi…

Nem sírtam már. Csak bólintottam.

Azóta eltelt fél év. Néha még mindig felébredek éjszaka, és keresem őt az ágy másik oldalán. De már nem fáj annyira.

A gyerekeim lassan megbékéltek vele; én pedig megtanultam újra örülni az apró dolgoknak: egy jó könyvnek, egy csésze kávénak reggelente.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e újrakezdeni ennyi idő után? Vagy csak megtanulunk együtt élni a veszteségeinkkel?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ekkora árulást?