Egy kabát ára: Amikor mindent elveszítesz, hogy megtaláld önmagad
– Te normális vagy, Anna? – ordította az anyám, miközben a konyhaasztalon hevert a számla, rajta a nevemmel és az elképesztő összeggel. – Ez volt az utolsó pénzünk! Hogy tehetted ezt velünk?
A hangja visszhangzott a fejemben, mintha minden szó egy-egy pofon lett volna. Ott álltam a konyhában, a vadonatúj, sötétkék kabátban, amit aznap vettem a Váci utcai butikban. A kabát gyönyörű volt – puha gyapjú, elegáns szabás, olyan, amilyet mindig is szerettem volna. De most úgy éreztem magam benne, mint egy tolvaj.
– Csak egyszer akartam valami szépet magamnak – suttogtam, de anyám nem hallgatott rám. A testvérem, Gergő is ott ült a sarokban, lesütött szemmel. Tudtam, hogy ő is haragszik rám. Az apám már két éve meghalt, azóta anyám takarítónőként dolgozik, én pedig egy kis pékségben árulom a kiflit reggelente. Minden forint számít.
Aznap reggel még úgy indultam el otthonról, hogy csak nézelődni fogok. De amikor megláttam azt a kabátot a kirakatban, valami átkattant bennem. Az eladó mosolya, a puha anyag érintése… hirtelen nem számított semmi más. Azt mondtam magamnak: „Megérdemlem.” És már húztam is elő a bankkártyámat.
Most viszont ott álltam a családom előtt, és nem tudtam mit mondani. Anyám sírni kezdett.
– Anna, miből veszünk kenyeret holnap? Miből fizetjük a villanyszámlát?
Nem tudtam válaszolni. Csak álltam ott bénultan, miközben Gergő felállt és kiviharzott a szobából.
Aznap este nem vacsoráztunk. Anyám bezárkózott a szobájába, én pedig csak ültem az ágyamon a kabáttal az ölemben. Próbáltam visszaemlékezni arra az érzésre, amikor felpróbáltam – arra a pillanatnyi boldogságra –, de most már csak szégyent éreztem.
Másnap reggel Gergő szó nélkül ment el iskolába. Anyám rám sem nézett. A pékségben egész nap csak gépiesen pakoltam a zsemléket a polcra. Az egyik kolléganőm, Éva odajött hozzám.
– Mi baj van veled? Olyan sápadt vagy.
– Semmi – hazudtam. De Éva nem hagyta annyiban.
– Tudod, hogy rám mindig számíthatsz – mondta halkan.
Hazafelé menet azon gondolkodtam, hogy talán visszavihetném a kabátot. De amikor visszamentem a boltba, az eladó csak sajnálkozva mosolygott.
– Sajnálom, kisasszony, akciós terméket nem tudunk visszavenni.
Ott álltam a bolt előtt, kezemben a kabáttal és egyre jobban éreztem: valamit nagyon elrontottam.
Otthon anyám már várt rám.
– Anna, beszélnünk kell – mondta fáradtan. – Nem haragszom rád örökre. De meg kell tanulnod felelősséget vállalni.
Leültem mellé az asztalhoz.
– Tudom… csak annyira elegem volt abból, hogy mindig csak számolgatjuk a pénzt… Mindig csak lemondunk mindenről…
Anyám megsimogatta a kezem.
– Értem én. De nekünk most egymásra van szükségünk. Nem egy kabátra.
Aznap este Gergő is hazajött. Csendben vacsoráztunk – anyám valahonnan elővarázsolt egy kis tésztát –, de legalább együtt voltunk.
A következő hetek nehezek voltak. Minden nap emlékeztetett arra, mit tettem: amikor anyám fáradtan jött haza munkából; amikor Gergőnek nem tudtunk új tornacipőt venni; amikor én is csak egy régi pulóverben mentem dolgozni, mert szégyelltem felvenni azt a kabátot.
Egy este Gergő odajött hozzám.
– Anna… tudom, hogy nehéz neked is. De legközelebb inkább szólj nekünk, ha valami bánt.
Megöleltem őt és sírtam. Nem csak a kabát miatt – hanem minden miatt, amit elfojtottam magamban: az apánk hiánya, az állandó nélkülözés, az örökös félelem attól, hogy mi lesz holnap.
Végül úgy döntöttem: eladom a kabátot egy online piactéren. Nem kaptam érte annyit, amennyibe került, de legalább lett egy kis pénzünk kenyérre és villanyra.
Azóta is gyakran eszembe jut az egész történet. Vajon tényleg csak egy kabátról szólt? Vagy arról is, hogy mennyire vágyunk néha arra, hogy különlegesnek érezzük magunkat – még akkor is, ha ezért mindent kockára teszünk?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hibát? Vagy vannak dolgok, amiket sosem felejt el az ember?