Egy kisfiú bátorsága – Az utolsó ajándék

– Anya, ugye hamar visszajössz? – kérdezte Áron, miközben a kabátját igazgattam rá. A szomszéd, Kati néni már az ajtóban állt, mosolygott, de a szeme sarkában ott bujkált a fáradtság. – Persze, kicsim, csak elmegyünk apával a hivatalba, utána rögtön jövünk érted – mondtam, és megpusziltam a homlokát. Nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor élve látom.

Aznap minden olyan átlagosnak tűnt. A hivatalban hosszú sorok, ideges emberek, apja morgott az ügyintézőkkel. Mire hazaértünk, már sötétedett. Kati néni arca sápadt volt, amikor ajtót nyitott. – Valami baj történt – mondta remegő hangon. – Áron kiment az udvarra labdázni… nem vettem észre… egy autó… – A szavai összefolytak, csak a vérfagyasztó sikoly maradt meg bennem.

A mentőautó szirénája még most is a fülemben cseng. A Szent László Kórház sürgősségi osztályán futottunk végig, apja keze remegett az enyémben. Az orvosok futkostak, gépek pittyegtek. Egy fiatal doktornő, Szabó Eszter lépett hozzánk: – Mindent megteszünk érte. Kérem, várjanak itt.

Az idő megállt. Egy örökkévalóságnak tűnt minden perc. Végül Eszter visszajött, arcán az a kifejezés, amit soha nem felejtek el: együttérzés és tehetetlenség keveréke. – Nagyon sajnálom… Áron súlyos agysérülést szenvedett. Gépeken tartjuk életben, de… nincs remény.

A világom összeomlott. Apja zokogva rogyott le a padlóra. Én csak ültem ott, mozdulatlanul, mintha valaki kikapcsolta volna bennem az érzéseket. Eszter leült mellém: – Tudom, hogy ez most felfoghatatlanul nehéz… de szeretném megkérdezni: gondolkodtak már valaha szervadományozáson?

Nem értettem. Hogy lehet ilyet kérdezni? A fiam még itt van! De Eszter türelmesen magyarázott: – Áron szervei megmenthetnek más gyerekeket. Tudom, hogy most minden fáj… de gondoljanak bele, hány családnak adhatnak reményt.

Aznap éjjel nem aludtam. Apja dühösen járkált fel-alá: – Nem! Nem adjuk oda! Az Áron! – kiabálta. Én csak néztem a plafont, hallgattam a kórházi zajokat. Eszembe jutottak Áron szavai: „Anya, ugye hamar visszajössz?” Vajon én vissza tudok-e adni valamit ebből a világnak?

Reggelre megszületett a döntés. Bementem Eszterhez: – Ha Áron segíthet másokon… akkor legyen így. Nem akarom, hogy csak a fájdalom maradjon utána.

A következő napok ködösek voltak. Papírok, aláírások, orvosok magyarázatai. Egy pillanatra sem hagyták magára Áront; mintha még mindig vigyáznának rá. Aztán eljött a búcsú ideje. Megsimogattam a kis kezét, amely már hideg volt és mozdulatlan. – Büszke vagyok rád, kisfiam – suttogtam.

Néhány héttel később levelet kaptunk egy másik családtól. Egy hatéves kislány, Réka szülei írták: „Nem tudjuk eléggé megköszönni azt az ajándékot, amit kaptunk. Réka új szívet kapott. Az Önök fia örökké velünk lesz.”

A fájdalom nem múlt el – talán soha nem is fog –, de valami változott bennem. Tudtam, hogy Áron nemcsak nekünk volt fontos; most már más családok is őrzik az emlékét.

Azóta minden évben meggyújtok egy gyertyát Rékáért is. Néha találkozunk velük egy parkban; Réka mosolyogva fut felém, és én látom benne Áron bátorságát.

Sokan kérdezik: „Hogy tudtad ezt megtenni?” Nem tudom a választ. Talán csak azt éreztem: ha már nem menthettem meg a fiamat, legalább másnak adhattam egy esélyt.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet-e valaha feldolgozni egy ilyen veszteséget? Vagy csak megtanulunk együtt élni vele?