Egy kislány és egy rendőrkutya – Egy elveszett hang története

– Nem mehetsz oda egyedül, Lili! – hallottam a hátam mögül a hangot, de már a kilincsre tettem a kezem. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A nagymamám, Ilonka néni, ott állt mögöttem, arcán aggodalommal. – Kislányom, kérlek, várd meg apádat! – De én nem várhattam. Ma volt az a nap, amikor Morzsit, anyám hűséges rendőrkutya társát elárverezték a városi sportcsarnokban. És én tudtam: ha most nem teszek semmit, örökre elveszítem azt az egyetlen élő emléket, ami anyámból maradt.

Anyám, Tóth Andrea főtörzsőrmester volt a helyi rendőrkapitányságon. Tavaly novemberben halt meg szolgálat közben, amikor egy családi veszekedéshez riasztották őket. Azóta minden megváltozott. Apám, Tóth Gábor, magába zárkózott. A nagymamám próbált mindent pótolni, de a házban csak a csend nőtt napról napra. Én pedig… én egyszerűen elhallgattam. Nem szóltam senkihez. Az iskolában is csak néztek rám a többiek, suttogtak a hátam mögött: „Ez az a lány, akinek meghalt az anyja.”

De Morzsi… ő volt az utolsó kapocs. Amikor anyám meghalt, Morzsit visszavitték a kapitányságra. Azt mondták, túl idős már szolgálatra, ezért elárverezik. Apám azt mondta: „Nem tarthatjuk meg, Lili. Nincs pénzünk rá.” De én nem tudtam beletörődni.

Az utóbbi hónapokban minden fillért félretettem: a zsebpénzemet, a születésnapi ajándékokat, még a nagymama régi befőttes üvegéből is kilopkodtam néhány százast. Összesen 14 200 forintom lett. Tudtam, hogy ez semmire sem elég egy árverésen, de nem érdekelt.

A sportcsarnokban már gyülekeztek az emberek. Volt ott mindenféle: gazdag vállalkozók, akiknek csak státuszszimbólum egy rendőrkutya; vadászok; sőt még egy-két helyi politikus is. Én kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam ebben a tömegben.

A színpadon egy rendőr állt mikrofon mögött: – Hölgyeim és uraim! A következő kutya: Morzsi! Tíz év szolgálat után most új otthont keresünk neki.

A tömegben megláttam apámat is – késve érkezett, idegesen keresett engem a szemével. De én már előretörtem.

– Tízezer forint! – kiáltotta egy kopasz férfi öltönyben.
– Tizenötezer! – jött a válasz valahonnan hátulról.
– Húszezer!

A hangok egymásra licitáltak. Éreztem, hogy mindjárt sírva fakadok. Akkor hirtelen felálltam egy székre és remegő hangon megszólaltam:

– Nekem csak tizennégyezer-kétszáz forintom van… de Morzsi az anyukám kutyája volt! Kérem… kérem, hadd vigyem haza!

A csarnokban csend lett. Mindenki engem nézett. Apám arca eltorzult fájdalomtól és szégyentől. A nagymama sírni kezdett.

Az árverésvezető zavartan nézett rám:
– Kislányom… ez nem így működik…

De akkor Morzsi felugrott a ketrecében és olyan hangosan vakkantott, hogy mindenki összerezzent.

– Nézzék már! – szólt közbe egy idős bácsi a közönségből. – Ez a kutya csak ennek a lánynak kell igazán!

A kopasz férfi vállat vont:
– Nekem mindegy. Én csak azért akartam, hogy legyen mivel dicsekedni.

A többi licitáló is visszalépett egymás után.

Az árverésvezető végül sóhajtott:
– Úgy látom… Morzsi új gazdája: Tóth Lili.

A tömeg tapsolt. Én pedig odarohantam Morzsihoz, aki úgy ugrált körülöttem, mint régen anyával tette.

Otthon apám sokáig nem szólt hozzám. Este azonban leült mellém az ágyra.
– Lili… félek attól, hogy nem tudok neked mindent megadni. Hogy nem tudlak megvédeni ettől a világtól.
– Nekem csak te és Morzsi kell – suttogtam végre ki hónapok óta először szavakat.

A nagymama könnyes szemmel ölelt át minket.

De ezzel nem ért véget minden. Másnap reggel apám telefonja csörgött: a rendőrségről hívták. Valaki panaszt tett az árverés miatt – azt mondták, szabálytalan volt átadni egy szolgálati kutyát egy gyereknek.

Apám idegesen járkált fel-alá:
– Most mit csináljunk? Elveszik tőlünk Morzsit?
– Nem hagyom! – kiáltottam dühösen.

A következő napokban mindenki erről beszélt a városban. Voltak, akik támogattak minket: tanárok, szomszédok, még néhány rendőr is. De voltak irigyek is – főleg az egyik helyi képviselő, Szabó Zoltán úr, aki szerint „rendnek kell lennie”.

Végül összehívták a városi tanácsot. Ott álltam apám mellett remegve, Morzsival a pórázon.
– Miért akarod ezt a kutyát? – kérdezte Szabó úr hidegen.
– Mert ő az utolsó családtagom anyu után – mondtam halkan.

A tanács tagjai egymásra néztek. Egyikük megszólalt:
– Talán néha nem csak a szabályokat kell nézni… hanem azt is, mi van egy gyerek szívében.

Végül megszavazták: Morzsi maradhat nálunk.

Aznap este apám először ölelt át igazán anyu halála óta.
– Büszke vagyok rád – suttogta.

Morzsi mellettem aludt azon az éjszakán. Álmomban anyu mosolygott rám.

Azóta lassan visszatért az életünkbe a szó és a nevetés is. Morzsival együtt jártunk iskolába kutyaterápiára más gyerekekhez is – segítettünk azoknak is, akik elvesztettek valakit vagy csak féltek megszólalni.

Sokan kérdezik tőlem: honnan volt bátorságom kiállni magamért? Nem tudom… talán onnan, hogy tudtam: ha most nem teszem meg ezt magamért és anyuért, akkor soha többé nem lesz erőm kiállni semmiért.

Ti mit tettetek volna a helyemben? Szerintetek mindig érdemes harcolni azért, akit vagy amit szeretünk? Várom a gondolataitokat.