Egy lakás ára: Családi kötelékek próbája
– Nem hiszem el, anya! Hogy tehetted ezt velem? – ordította Eszter, miközben a nappali ajtaját úgy csapta be maga mögött, hogy a régi üvegek megremegtek a keretben. Ott ültem a barna fotelben, kezem remegett, a papírok még mindig az ölemben hevertek. A lakás mostantól hivatalosan is az unokámé, Lilla nevén volt. Egyetlen tollvonás, és minden, amit évtizedek alatt felépítettem, már nem az enyém.
Nem volt könnyű döntés. Lilla mindig közel állt hozzám, ő volt az, aki minden vasárnap meglátogatott, elhozta a kedvenc süteményemet, és órákig hallgatta a régi történeteimet. Eszter, a lányom, az utóbbi években egyre távolabb került tőlem. Mindig sietett, mindig volt valami fontosabb dolga. Azt mondta, dolgoznia kell, hogy megéljenek, de én éreztem: valami eltört köztünk. Talán már akkor, amikor az apja meghalt, és én nem tudtam elég erős lenni mindkettőnkért.
Azt hittem, ha Lillának adom a lakást, legalább ő biztonságban lesz. Nem akartam Esztert megbántani – csak azt akartam, hogy a családomban maradjon minden. De amikor megtudta…
– Neked csak Lilla számít? Én nem vagyok senki? – kérdezte könnyekkel a szemében.
– Eszter, kérlek… – próbáltam magyarázkodni. – Te mindig erős voltál, mindig megálltad a helyed. Lilla viszont még fiatal…
– Ne mondd tovább! – vágott közbe. – Tudod mit? Mostantól ne keress! – És elment.
Azóta nem hallottam felőle. A telefonja kicsöngött, de sosem vette fel. Lilla próbált közvetíteni közöttünk, de Eszter vele sem beszélt. A családi ünnepek csendben teltek el; csak Lilla ült velem szemben a karácsonyi asztalnál.
Minden este ugyanazt a kérdést tettem fel magamnak: vajon tényleg hibáztam? Egy lakás miatt elveszíthetek egy gyereket? Próbáltam visszaemlékezni minden közös pillanatunkra Eszterrel: amikor először vittem óvodába, amikor együtt sütöttük a bejglit karácsonyra, amikor először sírt a vállamon szerelmi bánat miatt. Mindig ott voltam neki – legalábbis azt hittem.
A szomszédok is tudtak a történtekről. Egyik nap Marika néni átjött egy tál meleg lecsóval.
– Nóra drága, ne emészd magad! Az én fiam is haragszik rám már évek óta. Majd megenyhülnek…
De én tudtam: Eszter makacs. Olyan makacs, mint az apja volt. És én is makacs vagyok – talán ezért jutottunk idáig.
Lilla minden héten jött. Próbált vidám lenni, de láttam rajta az aggodalmat.
– Mama, beszéltem anyával… Még mindig nagyon dühös. Azt mondja, elárultad őt.
– Nem akartam… – suttogtam.
– Tudom. De talán meg kéne írnod neki egy levelet. Elmondani mindent…
Napokig ültem az íróasztalnál a papír fölött. Hányszor kezdtem újra! Végül csak ennyit írtam:
„Kedves Eszter! Sajnálom. Nem akartalak megbántani. Mindig szerettelek és szeretlek most is. Kérlek, bocsáss meg nekem!”
Lilla vitte el neki a levelet. Hetek teltek el válasz nélkül. Már kezdtem beletörődni: talán ez már így marad örökre.
Egy este azonban csengettek. Kinyitottam az ajtót – Eszter állt ott. Sápadt volt és fáradt.
– Anya… – mondta halkan. – Elolvastam a leveledet.
Csak néztük egymást hosszú másodpercekig.
– Nem tudom még megbocsátani – folytatta –, de szeretném megérteni, miért döntöttél így.
Leültünk a konyhában. Órákig beszélgettünk: gyerekkorról, veszteségekről, félelmekről és reményekről. Elmondtam neki mindent: hogy féltem attól, mi lesz Lillával nélkülem; hogy aggódtam érte is; hogy sosem akartam őt kizárni az életemből.
Eszter sírt. Én is sírtam.
– Talán egyszer majd meg tudok bocsátani – mondta végül –, de most még fáj.
Azóta sem lett minden tökéletes köztünk. De legalább beszélünk egymással. Lilla újra mosolyog.
Most itt ülök a régi fotelben, és azon gondolkodom: vajon tényleg megérte? Egy lakás miatt majdnem elvesztettem azt, aki a legfontosabb nekem ezen a világon.
Ti mit tennétek a helyemben? Lehet egy ilyen sebet valaha is teljesen begyógyítani?