Egy Lakás Ára: Hitel, Ami Mindent Elvett – Az Én Történetem
– Nem írom alá, Zsófi. Ne kérj erre! – András hangja kemény volt, mint a beton, és a tekintete úgy fúrt belém, mintha keresztüllátna rajtam.
A konyhában álltam, kezemben a hiteligénylési papírokkal. A friss kávé illata keveredett a reggeli pirítóséval, de a levegőben vihar lógott. Hónapok óta csak erről beszéltünk: saját lakás. Elegem volt már az albérletből, abból, hogy minden hónapban rettegek, mikor szól a tulaj, hogy költözzünk. Biztonságot akartam. Valamit, ami csak a miénk. De András… neki mindig voltak elvei.
– Ez csak egy formalitás – próbáltam újra, halkan, de belül már mindenem ordított. – Mindenki vesz fel hitelt. Anyámék is, a barátaid is…
– És aztán egész életükben fizetik a kamatot! – vágott közbe élesen. – Nem leszek a bank rabszolgája. Nem azért dolgozom túlórában, hogy mindent idegeneknek adjak.
Ökölbe szorítottam a kezem. Tudtam, hogy nem fogom meggyőzni. De azt még nem tudtam, hogy András már döntött – csak nélkülem.
Hetek teltek el. Abbahagytam az erősködést. Úgy tettem, mintha beletörődtem volna. De esténként sírtam a párnába, miközben egyre nőtt bennem a csalódottság és a düh. Kezdtünk eltávolodni egymástól. Ő egyre később járt haza, én pedig magamba zárkóztam.
Egy délután korábban értem haza. András az asztalnál ült valami papírokkal. Amint beléptem, gyorsan eldugta őket.
– Mi volt az? – kérdeztem gyanakodva.
– Semmi fontos – morogta, majd kiment a fürdőbe.
Valami nem hagyott nyugodni. Amikor lement boltba, átkutattam a fiókokat. Egy borítékot találtam OTP logóval. Remegő kézzel nyitottam ki: „Lakáshitel szerződés 38 millió forintról”.
Megdermedtem. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. András… felvett hitelt? Egyedül? Nélkülem?
Amikor visszajött, az asztalra dobtam a papírokat.
– Ez meg mi?!
Némán nézett rám egy darabig. Aztán leült.
– Nem akartalak terhelni – mondta halkan. – Tudom, mennyire szeretnéd azt a lakást. De nem akartalak belehúzni az adósságba…
– Szóval inkább hazudtál?! – már sírtam is. – Szerinted ez jobb? Most tényleg biztonságban érzem magam?
Olyan veszekedés tört ki köztünk, amilyet még soha nem éltem át. Minden kijött belőlem: hogy nem bízott bennem, hogy titkolózott, hogy mindig csak az ő akarata számít. Ő meg csak magyarázkodott: hogy jót akart, félt a reakciómtól, nem akart rám terhet rakni.
Napokig egymás mellett éltünk idegenként. Én képtelen voltam megbocsátani a hazugságot, ő pedig még jobban bezárkózott. Az új lakás, aminek örülnünk kellett volna, átokká vált.
Aztán jöttek az anyagi gondok. Kiderült, hogy a törlesztőrészlet sokkal magasabb lett, mint András számolta. A cége bajba került, leépítések jöttek. Én félállásban dolgoztam egy könyvtárban Zuglóban – többet nem tudtam hozzátenni.
– El kellene adnunk a lakást… – mondtam egy este halkan.
– Nem ezért kockáztattam mindent! – robbant fel András.
Egyre többet veszekedtünk pénzen. Minden forint számított: ki mennyit költött tejre vagy villanyszámlára. Már nem beszéltünk jövőről – csak túlélni próbáltunk napról napra.
Végül András elvesztette az állását. Jöttek a banki felszólítások. Én egyre inkább magamat hibáztattam – hiszen én akartam annyira azt a lakást…
Egy éjjel az ablakban ültem és néztem Budapest fényeit. Úgy éreztem magam, mint egy rabja a saját álmomnak.
Másnap összepakoltam és visszaköltöztem anyámhoz Újpestre.
András nem próbált visszatartani.
Most egyedül lakom egy kis garzonban Kőbányán. Gyakran eszembe jut az a lakás és András is. Hogy egyetlen hazugság hogyan rombolhat le mindent, amit évekig építettünk.
Tényleg megérte ennyit kockáztatni egy saját otthonért? Lehet-e igazi otthon ott, ahol nincs bizalom?
Néha előveszem annak a lakásnak a kulcsait és magamtól kérdezem: ha akkor elengedem ezt az álmot… vajon most boldogabb lennék?