Egy lakás, két élet: Amikor a fiunk bérbe adta az otthonunkat

– Anya, ne haragudj, de már aláírtam a szerződést – mondta Gergő, miközben a konyhaasztalnál állt, és nem mert a szemembe nézni. A keze remegett, ahogy a telefonját szorongatta. A férjem, Laci, csak némán ült mellettem, az arcán az a kifejezés ült, amit akkor látok rajta, amikor valami véglegesen elromlott.

Nem értettem. Egy hete költöztünk ki a pesti lakásból, hogy végre megvalósítsuk az álmunkat: egy kis házba költöztünk vidékre, hogy nyugodtabb életet élhessünk. Gergőnek adtuk a lakást, hiszen ő volt az egyetlen fiunk, és azt akartuk, hogy könnyebb legyen neki az indulás. Soha nem voltunk gazdagok – Laci tanárként dolgozott egy általános iskolában, én pedig óvónőként. Mindent magunknak kellett megteremtenünk. Amikor Gergő született, még azt sem tudtuk, hogy lesz-e elég pénzünk a hónap végén tejre vagy pelenkára.

– Mit jelent az, hogy aláírtad? – kérdeztem halkan.

– Kiadom albérletbe. Egy fiatal párnak. Jó pénzt fizetnek érte – mondta gyorsan, mintha ezzel elintézhetné az egészet.

Laci felállt. – És mi lesz velünk, ha vissza akarunk menni? Ez volt az otthonunk!

Gergő vállat vont. – Ti mondtátok, hogy mostantól az enyém. Azt csinálok vele, amit akarok.

A szívem összeszorult. Emlékszem arra a napra, amikor Laci először hozott haza a kórházból Gergővel. Egy aprócska panelban laktunk akkoriban Zuglóban. Minden fillért félretettünk, hogy egyszer saját lakásunk legyen. Tizenöt évig fizettük a hitelt. Nem voltak nagy nyaralások vagy új autók – csak a lakás és Gergő jövője számított.

Most pedig itt ülök egy hideg vidéki házban, ahol minden idegen: a szomszédok furcsán néznek ránk, az udvaron gaz nőtt fel derékig, és esténként csak a tücskök ciripelését hallom. Laci egész nap a kertben matat vagy csendben olvas. Alig beszélünk egymással.

Az első hetekben próbáltam megérteni Gergőt. Talán tényleg szüksége volt a pénzre? De amikor felhívtam, csak annyit mondott:

– Anya, nekem is jár valami könnyebbség! Ti is dolgoztatok egész életetekben. Most én akarok élni egy kicsit.

Nem tudtam mit mondani erre. Vajon mi rontottuk el? Túl sokat adtunk neki? Vagy túl keveset?

A faluban hamar elterjedt a hír, hogy „a pesti tanárék” ideköltöztek. A boltban néha odasúgtak mögöttem: „Biztos valami családi balhé lehetett.” Egyik nap Marika néni megállított a buszmegállóban:

– Hallom, nem jött össze a nagy vidéki álom! – mondta félig sajnálkozva, félig kárörvendően.

Hazamentem és sírtam. Laci csak annyit mondott:

– Nem baj, majd megszokjuk.

De én nem tudtam megszokni. Hiányzott a régi életünk: a lakásunk illata, a reggeli kávé a loggián, Gergő nevetése a nappaliban. Most mindez idegeneké lett.

Egy este Laci váratlanul megszólalt vacsora közben:

– Szerinted visszakérhetnénk tőle a lakást?

– Már nem tudom – feleltem. – Talán már sosem lesz olyan, mint régen.

Aznap éjjel álmatlanul forgolódtam. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Gergő még kicsi volt. Mindenért harcolni kellett: bölcsődei helyért, jó iskoláért, egy kis nyugalomért. Mindig azt hittem, ha mindent megadok neki, boldog lesz – és mi is azok maradunk.

Másnap reggel felhívtam Gergőt.

– Fiam – kezdtem –, beszéljünk őszintén. Miért tetted ezt?

Sokáig hallgatott.

– Anya… félek attól, hogy sosem lesz saját életem. Hogy mindig csak azt csinálom majd, amit ti vártok el tőlem.

A szívem összeszorult. Talán tényleg túl sokat vártunk tőle? Vagy csak nem tanítottuk meg arra, hogyan kell felelősséget vállalni?

Azóta eltelt három hónap. A lakásban idegenek laknak; néha látom őket képeken a közösségi oldalon – fiatal pár mosolyog a mi régi kanapénkon. Laci egyre többet hallgat; én pedig minden nap azon gondolkodom: vajon lehet-e újrakezdeni úgy, hogy közben elveszítjük azt is, amiért egész életünkben dolgoztunk?

Talán nem is a lakás hiányzik igazán – hanem az otthon érzése. Az összetartozásé.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy ez már örökre nyomot hagy egy család életén?