Egy levél, amely mindent megváltoztatott: Amikor az anyám tartásdíjat kér tőlem

– Ez most komoly? – kérdeztem hitetlenkedve, miközben a kezem remegett a levél felett. Az ablakon túl szakadt az eső, a villamos csilingelése visszhangzott a belvárosi lakásunkban. Péter csendben állt mellettem, tekintete aggódó volt, de nem szólt semmit. A borítékon anyám kézírása: „Kedves Lilla!” – olvastam újra és újra, mintha attól megváltozna a tartalma.

„A törvény szerint köteles vagy engem eltartani. Az utóbbi években nehéz helyzetbe kerültem, és szükségem van a segítségedre. Kérlek, utalj havonta ötvenezer forintot.” – állt benne. Egyetlen szó sem esett arról, hogy miért nem hívott fel, miért nem keresett meg személyesen, vagy hogy sajnálja-e valaha is azt a rengeteg elutasítást, amit gyerekkoromban kaptam tőle.

Péter végül megtörte a csendet:
– Mit fogsz csinálni?

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, és a múltam képei peregtek le előttem. Anyám mindig is kemény asszony volt. Apám halála után bezárkózott, engem pedig inkább tehernek érzett, mint lánynak. Tizennégy évesen már magamnak főztem, mosogattam, és ha valami bajom volt, csak annyit mondott: „Nincs időm a hisztidre, Lilla!” Amikor egyetemre mentem Szegedre, alig tartottuk a kapcsolatot. Az esküvőmre is csak azért jött el, mert nagymama rábeszélte.

Most pedig itt ez a levél. Tartásdíj. Mintha csak egy idegen lennék számára, akitől pénzt lehet kérni.

Aznap este nem tudtam aludni. Péter próbált vigasztalni:
– Nem vagy köteles mindent elviselni csak azért, mert ő az anyád.
– De mégis… – suttogtam. – Ha nem segítek neki, akkor én vagyok a rossz ember?

Másnap felhívtam Zsuzsát, a legjobb barátnőmet.
– Te mit tennél? – kérdeztem tőle kétségbeesetten.
– Lilla, ez nem normális! – fakadt ki Zsuzsa. – Évekig semmibe vett téged! Most meg pénzt követel? Nem gondolod, hogy ez igazságtalan?

Igaza volt. De mégis ott motoszkált bennem a bűntudat. Magyarországon annyi család él széthullva, annyi gyerek nő fel szeretet nélkül… Vajon én is csak egy újabb statisztika vagyok?

A következő napokban próbáltam beszélni anyámmal. Felhívtam többször is, de csak egyszer vette fel.
– Mit akarsz? – kérdezte fáradt hangon.
– Anya… miért most? Miért így?
– Mert nincs másom! – tört ki belőle. – Te sosem értetted meg, milyen nehéz volt nekem! Mindig csak magaddal törődtél!
– Én? – szinte felkiáltottam. – Anya, én könyörögtem neked szeretetért! Egy ölelésért! Te mindig eltaszítottál magadtól!
– Elég! – csattant fel. – Ha nem segítesz, majd megoldom máshogy!

Letette. Ott maradtam a telefon csörgése után üresen, mintha minden levegő kiszorult volna a tüdőmből.

Péterrel napokig veszekedtünk emiatt.
– Nem akarom, hogy miattad szenvedj! – mondta dühösen.
– De ő az anyám! – sírtam.
– És te meddig akarsz még áldozat lenni?

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A főnököm, Gábor odahívott magához:
– Lilla, minden rendben? Mostanában mintha máshol járna az eszed.
– Sajnálom… családi gondok.

Hazafelé a villamoson néztem az embereket: egy idős asszony unokájával nevetgélt; egy fiatal lány az anyjával beszélgetett halkan. Irigyeltem őket. Vajon nekem miért nem adatott meg ez?

Egy hét múlva újabb levelet kaptam anyámtól. Már fenyegetőbb hangvételben írt: „Ha nem utalsz pénzt, jogi útra terelem az ügyet.” Ekkor döntöttem el: elmegyek hozzá személyesen.

A régi panelházban lakott Kőbányán. A lépcsőházban dohszag és gyerekkori emlékek fogadtak. Anyám ajtaja előtt percekig álltam, mielőtt becsöngettem volna.

– Mit keresel itt? – kérdezte ridegen.
– Beszélni akarok veled. Nem pénzről… rólunk.
– Nincs miről beszélni.
– De van! – kiabáltam rá először életemben. – Miért lettünk ilyenek? Miért nem tudtál soha szeretni?

Anyám arca megremegett egy pillanatra, de aztán visszazárt magába.
– Az élet nem mese! Nekem sem volt könnyű! Apád meghalt, minden rám szakadt! Te csak követeltél és követeltél!
– Csak azt akartam, hogy szeress…

Csend lett. A szomszéd kutyája ugatott valahol távolabb. Anyám végül leült az ágy szélére.
– Fáradt vagyok… öreg vagyok…

Leültem mellé. Nem tudtam sírjak-e vagy nevessek ezen az egész abszurditáson.
– Segítek neked… de csak akkor, ha te is hajlandó vagy beszélni velem. Nem pénzről. Rólunk.

Nem válaszolt rögtön. Végül bólintott egyet.

Azóta minden héten meglátogatom. Néha beszélgetünk, néha csak ülünk egymás mellett csendben. A múltat nem lehet kitörölni, de talán lehet rajta változtatni.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg kötelességünk mindent megbocsátani csak azért, mert valaki a családunk? Vagy van egy pont, ahol már önmagunkat kell védenünk? Ti mit tennétek a helyemben?