Egy levél, amely mindent megváltoztatott: Hogyan szakadt szét a családom egy tartásdíj-per miatt

– Miért csinálod ezt velem, anya? – kérdeztem remegő hangon, miközben a hivatalos borítékot szorongattam a kezemben. A nappali sarkában álltam, a gyerekeim a szobájukban játszottak, és én próbáltam felfogni, hogy mostantól minden más lesz. Anyám a telefon másik végén hallgatott egy pillanatig, aztán csak ennyit mondott: – Nekem is élni kell valamiből, Zsuzsa. Nem hagyhatsz cserben.

A levélben az állt, hogy anyám tartásdíjat követel tőlem. Hivatalosan, bírósági úton. Az első gondolatom az volt: ez valami félreértés. De nem volt az. A papírok világosan fogalmaztak, és anyám hangja sem engedett teret a reménynek. Azt hittem, mindent kibírtunk már együtt: apám halálát, a panelházban töltött nehéz éveket, amikor ketten próbáltunk túlélni a minimálbérből. De ez most más volt. Ez most rólam szólt – vagy inkább ellenem.

Aznap este nem tudtam aludni. A férjem, Gábor próbált nyugtatni, de láttam rajta is a feszültséget. – Zsuzsa, nem vagy köteles mindent elviselni – mondta halkan. – Neked is van családod. A gyerekeknek rád van szükségük.

De hogyan mondhattam volna nemet annak az asszonynak, aki felnevelt? Aki miattam mondott le annyi mindenről? Mégis, amikor másnap reggel megláttam anyám nevét a telefon kijelzőjén, gyomorgörcsöm lett. Felvettem.

– Megbeszélhetjük ezt személyesen? – kérdeztem.
– Nincs mit megbeszélni – felelte ridegen. – Az ügyvédem azt mondta, ez a legjobb megoldás.

A hangja idegen volt. Mintha már nem is az anyám lenne. Aznap délután elmentem hozzá. A régi lakásban minden ugyanolyan volt: a kopott szőnyeg, a megsárgult családi fotók a falon. De valami mégis végleg megváltozott.

– Anya, kérlek… – kezdtem.
– Nincs pénzem – vágott közbe. – A nyugdíjam nem elég semmire. Te meg jól keresel, legalábbis úgy hallom.
– Nem keresek jól! Két gyereket nevelünk Gáborral, lakáshitelt fizetünk…
– Mindenki így él! – csattant fel. – De én vagyok az anyád!

Ekkor tört el bennem valami. Hirtelen rájöttem: sosem voltam elég jó neki. Mindig többet várt tőlem, mindig azt éreztette velem, hogy tartozom neki valamivel. Most pedig hivatalosan is követeli tőlem azt, amit szerinte megérdemel.

A következő hetekben minden megváltozott. A testvérem, András is belekeveredett a vitába. Ő vidéken él, ritkán látogat haza.

– Zsuzsa, ne hagyd magad! – mondta telefonon. – Anyánk mindig is manipulált minket. Most jogi útra tereli, mert tudja, hogy te nem mersz nemet mondani.
– De hát ő az anyánk! – sírtam el magam.
– És te is anya vagy! Gondolj a saját gyerekeidre!

A bírósági tárgyalás napján úgy éreztem magam, mint egy áruló. Anyám ott ült velem szemben, rideg arccal. Az ügyvédje felsorolta az érveket: kevés a nyugdíj, nincs más hozzátartozója, én pedig keresőképes vagyok. Én csak annyit tudtam mondani: – Sajnálom…

A bíró végül részben anyámnak adott igazat: havonta fizetnem kell neki egy összeget. Amikor kiléptem a tárgyalóteremből, úgy éreztem magam, mintha elvesztettem volna minden kapaszkodót.

Otthon Gábor átölelt.
– Nem te vagy a hibás – suttogta.
De én nem tudtam elhinni.

Azóta minden hónapban utalom anyámnak a pénzt. Nem beszélünk egymással. A gyerekeim néha kérdezik: – Miért nem jön már nagymama?
Mit mondhatnék nekik? Hogy néha azok bántanak legjobban, akiket a legjobban szeretünk?

Minden este azon gondolkodom: lehet-e egyszerre jó lánya és jó anyja valakinek ebben az országban? Vagy választanunk kell? Ti mit tennétek a helyemben?