Egy levél, amit sosem mertem elküldeni – Egy magyar lány vallomása nevelőapjának

„Miért nem jössz haza időben, Anna? Már megint Gábor aggódik miattad!” – hallottam anyám hangját a konyhából, ahogy becsaptam magam mögött az ajtót. A cipőm sarka hangosan koppant a régi parkettán, és éreztem, ahogy a düh és a szégyen egyszerre fojtogat. Tizenhét éves voltam akkor, és úgy éreztem, senki sem ért meg igazán ebben a lakótelepi lakásban, ahol minden falnak titka van.

Gábor már ott ült az asztalnál, kezében egy bögre teával, amit anyám tett elé. „Jó estét, Anna. Minden rendben?” – kérdezte halkan, de én csak vállat vontam.

„Hagyj már békén!” – vágtam oda neki, és bevonultam a szobámba. Azt akartam, hogy mindenki hagyjon végre magamra. Apám évekkel ezelőtt elment. Egyik nap még ott ült velem a játszótéren, másnap már csak egy üzenetet hagyott anyának: „Nem bírom tovább.” Azóta minden férfi csak idegen volt számomra. Gábor is.

De ő nem adta fel. Minden este bekopogott hozzám: „Kell valami vacsora? Segítsek a matekban?” Néha csak annyit mondott: „Jó éjt.” Én pedig minden alkalommal elutasítottam. Nem akartam új apát. Nem akartam senkit szeretni, aki aztán majd elmegy.

Az évek teltek. Egyetemre kerültem Budapesten, és ritkán jártam haza. Anyám mindig mondta: „Gábor kérdezte, mikor jössz.” Mindig csak Gábor. Egy idő után már nem is haragudtam rá. Sőt, egyre inkább hiányzott az a csendes törődés, amit tőle kaptam.

Aztán egy nap, amikor hazamentem a vizsgaidőszak után, anyám sírva fogadott az ajtóban. „Gábor kórházban van. Infarktus.” A világ megállt körülöttem. Azonnal rohantam hozzá a Szent Imre Kórházba. Ott feküdt fehér lepedő alatt, arca sápadt volt és fáradt.

„Szia, Anna” – suttogta mosolyogva. „Ne haragudj, hogy így látod most apádat.”

A szó megütött. Apádat. Soha nem mondta ezt így ki. És én sem hívtam őt soha apának.

Leültem mellé és először fogtam meg a kezét. „Ne beszélj butaságokat! Fel fogsz épülni.”

Aznap este nem tudtam aludni. Elővettem egy régi füzetet és írni kezdtem neki egy levelet:

„Kedves Gábor!
Nem tudom, hogyan köszönjem meg neked mindazt, amit értem tettél. Amikor apám elment, azt hittem, soha többé nem fogok bízni senkiben. Te azonban türelmes voltál velem. Nem erőltetted rám magad, csak vártál csendben az ajtó előtt. Most már látom: te vagy az apám. Az igazi apám.
Sajnálom, hogy ezt csak most mondom ki. Sajnálom minden durva szót és elutasítást. Köszönöm, hogy szerettél akkor is, amikor én nem tudtam viszonozni.
Szeretlek.
Anna”

Másnap reggel bevittem neki a levelet a kórházba. Amikor elolvasta, könnyek csillogtak a szemében.

„Tudod, Anna,” – mondta halkan –, „én mindig úgy tekintettem rád, mintha a saját lányom lennél.”

Azóta minden más lett köztünk. Már nem félek kimondani: szeretem őt. És amikor néha mégis előjön bennem a régi félelem – hogy egyszer ő is elmegy –, akkor csak arra gondolok: legalább volt valaki az életemben, aki tényleg mellettem állt.

Most már felnőtt vagyok, saját családom van. De minden este eszembe jut Gábor türelme és szeretete. Vajon hányan élnek még ma Magyarországon úgy, hogy nem merik kimondani: köszönöm? Hány gyerek fél attól, hogy újra csalódik? És hány nevelőapa vár csendben az ajtó előtt?

Talán ideje lenne mindannyiunknak írni egy levelet…

Ugye ti is éreztétek már azt a félelmet, hogy valakit elveszíthettek? Vagy azt a hálát, amit sosem mertetek kimondani? Várom a gondolataitokat…