Egy levél anyámtól: Amikor a múlt bekopog az ajtón

– Miért most? – suttogtam magam elé, miközben a kezem remegett a boríték felett. A nevem gyöngybetűkkel írva: „Kedves Annám!”. Anyám kézírása, amit gyerekkoromban annyiszor néztem a hűtőre ragasztott cetliken, most újra előttem volt, de már évek óta nem láttam. Azóta, hogy eljöttem otthonról, és magam mögött hagytam mindent – őt is.

A nappaliban ültem, a panelház ötödik emeletén, ahol a szomszédok hangja átszűrődött a falakon. A férjem, Gábor épp a konyhában mosogatott, a gyerekek pedig a szobájukban veszekedtek valamin. Minden olyan hétköznapi volt, egészen addig, amíg meg nem érkezett ez a levél.

„Drága Annám! Tudom, hogy régen nem beszéltünk, de most nagy szükségem van rád. Apád beteg, és én egyedül nem bírom tovább. Kérlek, gyere haza!” – olvastam újra és újra a sorokat. A szívem összeszorult. Apám… Az az ember, aki miatt elmenekültem otthonról. Aki sosem tudott szeretni úgy, ahogy vágytam rá. És most anyám azt kéri, menjek vissza hozzájuk.

– Mi történt? – kérdezte Gábor óvatosan, amikor meglátta az arcomat.
– Anyám írt – feleltem halkan. – Azt akarja, hogy menjek haza. Apám beteg.
Gábor leült mellém. – Mit érzel?
– Haragot. Félelmet. És… bűntudatot is talán. Nem tudom, hogy képes vagyok-e megbocsátani neki.

Aznap este alig aludtam. A múlt emlékei kísértettek: apám hideg tekintete, amikor hibáztam; anyám csendes sírása éjszakánként; az örökös feszültség a házban. Mindig azt hittem, ha elég messzire megyek, mindezt magam mögött hagyhatom. De most a múlt bekopogott az ajtómon.

Másnap reggel Gábor rám nézett: – El kell menned hozzájuk. Ha nem teszed meg most, lehet, hogy soha nem lesz rá lehetőséged.
Igaza volt. De rettegtem attól, mit találok majd otthon.

A vonat ablakából néztem a tájat: sárguló búzamezők, rozoga buszmegállók, elhagyatott házak suhantak el mellettem. Mintha az idő is visszafelé haladt volna velem együtt. Amikor leszálltam a faluban, ahol felnőttem, minden ismerős volt – és mégis idegen.

Anyám az ajtóban várt. Megöregedett. A haja őszebb volt, a szeme alatt mély árkok húzódtak.
– Anna… – suttogta könnyes szemmel.
Nem tudtam megszólalni. Csak átöleltük egymást hosszú percekig.

A házban minden ugyanúgy állt, mint régen: a régi szőnyeg, a kopott fotel, apám pipája az asztalon. Apám az ágyban feküdt, soványan és megtörten.
– Szia, Anna – mondta halkan.
– Szia, apa – feleltem bizonytalanul.
A csend közöttünk szinte tapintható volt.

Az első napokban csak figyeltem őket. Anyám fáradtan sürgött-forgott körülötte; apám néha rám nézett, mintha mondani akarna valamit, de aztán elfordult. Egy este anyám leült mellém a konyhában.
– Tudom, hogy nehéz volt neked itt… Tudom, hogy apád sokszor bántott téged szóval… De most már más ember lett. Beteg lett… és megbánta.
– Miért nem mondta soha? – kérdeztem dühösen.
– Mert büszke volt. És félt attól, hogy elveszít téged.

Aznap éjjel apám halkan szólt be hozzám:
– Anna… Sajnálom mindazt, amit tettem veled. Nem tudtam jó apa lenni. Most már késő mindent jóvátenni… de szeretném, ha tudnád: mindig büszke voltam rád.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Annyi év után először hallottam tőle ezeket a szavakat.

A következő napokban segítettem anyámnak: főztem, takarítottam, beszélgettünk régi időkről. Lassan újra közelebb kerültünk egymáshoz. Egy este anyám megmutatta egy régi dobozt: tele volt gyerekkori rajzaimmal, leveleimmel.
– Mindent megőriztem tőled – mondta mosolyogva.
Rájöttem: bármennyire is fájtak a múlt sebei, mégis összetartoztunk.

Apám állapota romlott. Egy este utoljára magához hívott:
– Anna… Köszönöm, hogy hazajöttél.
Megfogtam a kezét. – Megbocsátok neked, apa.
Másnap reggel már nem ébredt fel.

A temetésen az egész falu ott volt. Sokan odajöttek hozzám: „Jó ember volt az apád… csak nehezen mutatta ki az érzéseit.” Anyám mellett álltam, és éreztem: valami véget ért bennem is.

Hazatérve Budapestre más ember lettem. Megtanultam: a múltat nem lehet kitörölni – de meg lehet tanulni együtt élni vele.

Vajon hányan élnek még ma is haraggal a szívükben? Hányan várnak egyetlen bocsánatkérő szóra? Megéri-e büszkeségből elveszíteni azt, akit szeretünk?