Egy levél apámnak – Egy magyar lány vallomása nevelőapjához

– Miért nem jössz már le végre? – kiáltott fel anyám a lépcső aljáról. A hangjában ott csengett a türelmetlenség, de én csak ültem az ágyamon, a kezem remegett, ahogy a papírlapot szorongattam. A levél, amit írtam, ott hevert előttem, minden egyes szóval mintha egy darabot téptem volna ki magamból.

Tizennyolc éves vagyok, és most először érzem úgy, hogy tényleg ki kell mondanom mindent. Azt is, amitől félek. Azt is, amit sosem mertem hangosan kimondani: hogy László, a nevelőapám, többet jelent nekem, mint az az ember, aki vér szerint az apám lenne.

Gyerekkoromban minden vasárnap reggel vártam, hogy apám eljöjjön értem. Mindig azt mondta anyámnak: „Majd jövő héten.” De a következő héten is csak az üres ígéret maradt. Néha hallottam anyám sírását a fürdőszobából. Akkor még nem értettem, miért fáj neki ennyire. Ma már tudom: nem csak magáért sírt, hanem értem is.

Aztán egyszer csak ott volt László. Egyik nap még idegen volt, másnap már nálunk reggelizett. Eleinte utáltam őt. Úgy éreztem, el akarja venni tőlem azt a kevés figyelmet is, amit anyámtól kaptam. De László nem adta fel. Minden este mesét olvasott nekem, még akkor is, amikor én csak morogtam és hátat fordítottam neki.

Egyik este, amikor már majdnem elaludtam, halkan megszólalt:
– Tudod, Zsófi, nem akarom elvenni az apád helyét. Csak szeretném, ha tudnád: én mindig itt leszek neked.

Akkor még nem hittem neki. De évek teltek el. László ott volt minden ballagáson, minden szülői értekezleten. Ő tanított meg biciklizni a Margitszigeten. Ő volt az első, aki megtanított sakkozni és ő volt az is, aki először mondta: „Büszke vagyok rád.”

Most itt ülök a szobámban, kezemben a levéllel. Ma van László ötvenedik születésnapja. Anyám nagy vacsorát szervezett – jönnek a rokonok is: nagynénik, unokatestvérek, mindannyian azokkal a tipikus magyar családi vitákkal és sértődésekkel. De én csak arra gondolok: vajon el merjem-e olvasni neki ezt a levelet?

A vacsora alatt mindenki nevetgél, de én érzem a gyomromban azt a szorítást. László rám néz:
– Minden rendben van, Zsófi?
– Igen – hazudom –, csak kicsit izgulok.

A desszert után anyám csendet kér:
– Zsófi szeretne mondani valamit.

Felállok. A kezem remeg, ahogy előveszem a levelet.
– Ezt neked írtam – nézek Lászlóra –, de szeretném, ha mindenki hallaná.

Hangosan olvasni kezdek:
„Kedves László! Nem tudom szavakba önteni azt a hálát és szeretetet, amit irántad érzek. Amikor gyerek voltam, haragudtam rád. Azt hittem, el akarod venni tőlem azt az apát, akit sosem ismertem igazán. De te nem adtad fel. Mindig itt voltál nekem – akkor is, amikor én eltaszítottalak magamtól. Te tanítottál meg arra, hogy nem a vér kötelez minket egymáshoz, hanem az odafigyelés és a szeretet. Te vagy az apám – és mindig is az leszel.”

A hangom elcsuklik. László szemében könnyek csillognak. A családtagok döbbenten hallgatnak.
– Köszönöm – suttogja László –, ez mindennél többet jelent.

A vacsora után odajön hozzám nagynéném:
– Bárcsak én is ilyen bátor lettem volna annak idején…

Az este végén László megölel.
– Büszke vagyok rád – mondja újra.

Hazafelé menet azon gondolkodom: vajon hányan élnek még Magyarországon úgy, hogy nem merik kimondani azt a szót valakinek: „Köszönöm”? Hányan félnek attól, hogy egy új családtag sosem lehet igazi? És vajon tényleg csak a vér számít – vagy lehet valaki apánk úgy is, hogy nem ő adott életet nekünk?

Ti mit gondoltok? Volt már olyan ember az életetekben, akinek sosem mertétek kimondani az igazi érzéseiteket? Vajon mennyi mindent veszíthetünk csak azért, mert félünk őszintének lenni?