Egy nagymama szíve: Dóra diadala és a család ereje
– Hát ezt nézzétek meg! – kiáltottam fel, miközben remegő kezemmel magasba tartottam Dóra oklevelét a vasárnapi ebédlőasztal fölött. A család már ott ült, mindenki a maga gondolataiba merülve, de erre a pillanatra minden szem rám szegeződött. Az unokám, Dóra, ott ült mellettem, arcán egyszerre látszott zavar és büszkeség. A fiam, Gábor, csak bólintott, mintha ez magától értetődő lenne. Az anyja, Zsuzsa, viszont szúrós pillantást vetett rám.
– Mama, ne csinálj ebből ekkora ügyet – mondta halkan Zsuzsa, de én nem hagytam magam.
– Hogyne csinálnék! – csattantam fel. – Az én unokám lett az országos matematika verseny első helyezettje! És még csak tizenhat éves! Tudjátok ti, mennyi munka van ebben?
A szobában hirtelen csend lett. A húsleves illata keveredett a feszültséggel. Dóra lesütötte a szemét, az asztal alatt megszorította a kezem.
– Mama, kérlek… – suttogta.
De én nem tudtam visszafogni magam. Annyi mindent elnyomtam már magamban az évek során. Amióta az uram meghalt, én tartottam össze ezt a családot. Gábor mindig dolgozott, Zsuzsa pedig… nos, ő sosem nézett jó szemmel rám. Talán féltékeny volt arra a kapcsolatra, ami köztem és Dóra között kialakult.
– Tudod te, Zsuzsa, mennyi mindent áldozott fel Dóra ezért? – fordultam hozzá. – Hányszor jött át hozzám tanulni, amikor te azt mondtad, inkább menjen el táncolni vagy barátkozni? Én láttam benne azt a szikrát, amit te sosem akartál észrevenni.
Zsuzsa arca elvörösödött. – Nem akarom, hogy kimaradjon az életéből! Nem csak a tanulásból áll a világ!
– De néha áldozatot kell hozni – vágtam vissza. – Én is megtettem értetek mindent annak idején.
Gábor közben próbált békíteni: – Anyu, Zsuzsa… most tényleg nem erről kéne szólnia ennek a napnak.
De már nem lehetett visszafordítani semmit. A múlt sérelmei ott ültek velünk az asztalnál. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Gábor még kicsi volt, és én minden este meséltem neki. Amikor Zsuzsa bekerült a családba, mindig úgy éreztem, hogy valami eltört köztünk. Most pedig itt volt Dóra, aki mindkettőnk világát összekötötte – vagy éppen szétfeszítette.
– Mama… – szólt újra Dóra. – Köszönöm neked mindent. De anya is sokat segített nekem. Csak másképp.
Ez a mondat úgy ütött szíven, mint egy pofon. Rájöttem: talán tényleg túlzásba vittem a saját szerepemet Dóra életében. Lehet, hogy Zsuzsa is csak jót akart? Hogy ő is büszke volt, csak nem tudta kimutatni?
A csendet végül Gábor törte meg: – Nézzétek… mindannyian büszkék vagyunk Dórára. De most inkább ünnepeljünk együtt.
A hangulat lassan oldódni kezdett. Dóra mosolya visszatért, és végre én is elengedtem magam egy kicsit. Felidéztük azokat az estéket, amikor együtt oldottunk meg feladatokat, vagy amikor Dóra sírva fakadt egy-egy kudarc után. Mindig azt mondtam neki: „Az igazi győztes az, aki feláll.” És most itt ült előttem: egy igazi győztes.
Az ebéd végén Zsuzsa odajött hozzám a konyhába.
– Köszönöm, hogy ennyire szereted Dórát – mondta halkan. – Néha irigy vagyok arra a kapcsolatra, ami köztetek van. De most már látom: mindketten csak jót akarunk neki.
Megöleltük egymást. Talán először igazán őszintén.
Este Dóra még visszajött hozzám egyedül.
– Mama… szerinted tényleg jó úton járok? Néha félek, hogy túl sokat vártok tőlem.
Megsimogattam az arcát.
– Azért vagyok rád büszke, mert önmagad vagy. Nem kell megfelelned senkinek – se nekem, se anyádnak. Csak légy boldog.
Most itt ülök az üres lakásban, kezemben Dóra oklevelével. Arra gondolok: vajon hány családban történik ugyanez? Hány nagymama érzi úgy, hogy harcolnia kell az unokájáért – vagy épp önmagával? Vajon képesek vagyunk-e elengedni a régi sérelmeket azért, hogy együtt örüljünk annak, ami igazán fontos?
Ti mit gondoltok? Meg lehet tanulni újra bízni egymásban? Vagy örökre ott maradnak köztünk ezek a láthatatlan falak?