Egy otthon sorsa: Nagymama házának jövője

– Nem fogom hagyni, hogy lebontsák a házat! – kiáltottam, miközben az asztalra csaptam. Anyám, Éva csak sóhajtott, apám, János pedig idegesen dobolt az ujjával a konyhaasztalon. A testvéreim, Gábor és Zsófi, egymásra néztek, mintha csak azt várnák, mikor robban ki a következő vita.

A nagymamám, Ilona néni háza ott állt a falu szélén, ahová minden nyáron visszavágytam. A diófa árnyékában játszottunk gyerekként, a verandán ettük a frissen sült pogácsát. De most, hogy Ilona néni már nincs velünk, a ház üresen állt, és mindannyiunkat fojtogatott a gondolat: mi legyen vele?

– Nézzétek, – kezdte anyám halkan – nem bírjuk fenntartani. A tető beázik, a falak repedeznek. Ha most nem döntünk, elrohad minden.

– Eladni? – kérdezte Gábor hitetlenkedve. – Ez az egyetlen hely, ahol még érzem nagyi illatát!

Zsófi csendben maradt. Ő mindig is csendes volt, de most láttam rajta: ő is szenved. Az emlékek súlya mindannyiunkat nyomasztott.

– Mi lenne, ha felújítanánk? – vetettem fel hirtelen. – Közösen. Mindenki hozzáteszi, amit tud.

Apám keserűen felnevetett.

– Miből? A rezsi is alig megy. És te is tudod, mennyi pénz kellene hozzá.

A szobában feszültség vibrált. Mindannyian tudtuk: a pénz örökös gond volt nálunk. Gábor két éve munkanélküli volt, én egy pesti albérletben húztam meg magam tanárként, Zsófi pedig három gyereket nevelt egyedül.

– Akkor adjuk el! – csattant fel Zsófi váratlanul. – Nem bírom tovább ezt a huzavonát! Minden emlék csak fájdalmat okoz.

A szívem összeszorult. Hogy lehetne elengedni azt a helyet, ahol annyi boldog percet töltöttünk?

– És ha valaki más venné meg? Egy idegen? – kérdeztem halkan.

Anyám szemében könnyek csillantak meg.

– Néha el kell engedni a múltat – suttogta.

Aznap este alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, Ilona néni hangja visszhangzott a fejemben: „Az otthon nem a falakban van, hanem abban, ahogy együtt vagyunk.”

Másnap reggel Gábor keresett telefonon.

– Beszéltem egy régi barátommal – mondta izgatottan. – Ők keresnek házat a faluban. De azt mondta, ha mi akarjuk, segít felújítani. Csak adjunk neki egy kis részesedést.

Furcsa érzés kerített hatalmába: talán mégis van remény.

Újra összeültünk. Ezúttal már nem kiabáltunk. Mindenki elmondta a félelmeit: anyám attól tartott, hogy széthullik a család; apám attól félt, hogy minden pénzünk odavész; Zsófi attól rettegett, hogy sosem lesz már igazi otthonunk; Gábor pedig attól, hogy végleg elveszítjük Ilona nénit.

Végül megszületett a döntés: közösen belevágunk a felújításba Gábor barátjának segítségével. Mindenki vállalt valamit: én hétvégente hazajártam festeni és takarítani; Gábor szervezte az anyagokat; Zsófi főzött mindenkinek; apám és anyám pedig minden megtakarításukat beletették.

A munka nehéz volt és fárasztó. Sokszor veszekedtünk: ki mennyit dolgozik, ki mennyit áldoz fel. Egyik este Zsófi sírva fakadt:

– Nem bírom tovább! Miért mindig nekem kell mindent összetartani?

Leültem mellé a verandán.

– Azért, mert te vagy az egyetlen köztünk, aki még hisz abban, hogy lehet boldog családunk – mondtam halkan.

Ő csak bólintott és letörölte a könnyeit.

Hónapok teltek el így. A ház lassan új életre kelt: új tető került rá, kifestettük a szobákat, a kertet rendbe tettük. Egyik délután anyám elővette Ilona néni régi porcelánjait és kitette őket a polcra.

– Most már tényleg itthon vagyunk – mondta mosolyogva.

Az utolsó napon mindannyian ott ültünk a verandán. A naplemente narancssárgára festette az eget. Apám csendben megszorította anyám kezét. Gábor nevetve mesélt egy régi történetet Ilona néniről. Zsófi ölében ott aludt a legkisebb gyereke.

Éreztem: valami véget ért bennem. Már nem féltem attól, hogy elveszítem az otthont – mert rájöttem: az igazi otthon mi magunk vagyunk.

Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon tényleg el tudjuk engedni a múltat? Vagy csak megtanuljuk vele együtt élni? Ti mit tennétek a helyemben?