Egy özvegy apa új reménye – és egy mondat, ami mindent megváltoztatott

– Apa, miért sírsz? – kérdezte Zsófi, a tizenkét éves lányom, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam elrejteni a könnyeimet. A családi vacsora után voltunk, amikor minden darabokra hullott.

Nem tudtam rögtön válaszolni. Csak ültem ott, a kezem remegett, és a szívem olyan nehéz volt, mintha köveket cipelnék benne. A feleségem, Judit halála óta először éreztem magam ennyire elveszettnek. Pedig azt hittem, már túl vagyok a legrosszabbon.

Judit három éve ment el. Egyik pillanatról a másikra történt: egy hirtelen szívroham, és már csak az üres ágy maradt utánunk. A gyerekeim, Zsófi és Bence, akkor még kicsik voltak, én pedig próbáltam erős maradni. Minden nap úgy keltem fel, hogy csak miattuk bírom ki.

Aztán tavaly megismertem Katát. Egy baráti összejövetelen találkoztunk, és valami megmozdult bennem. Kata kedves volt, figyelmes, és úgy tűnt, elfogadja a múltamat is. Lassan beengedtem őt az életembe – és a gyerekeimébe is. Nem volt könnyű, de reménykedtem benne, hogy újra lehet teljes a családunk.

Az első hónapokban minden rendben ment. Kata igyekezett jó kapcsolatot kialakítani Zsófival és Bencével is. Néha persze voltak súrlódások – Zsófi például sokszor visszahúzódott, Bence pedig csendesebb lett –, de azt hittem, ez természetes.

Aztán eljött az a bizonyos este. Együtt vacsoráztunk nálam: Kata főzött rakott krumplit, amit Judit is gyakran készített. A levegőben ott lebegett valami feszültség, de próbáltam nem foglalkozni vele.

– Tudod, Robi – szólalt meg Kata egy pohár bor után –, néha úgy érzem, mintha még mindig Judit árnyékában élnénk. Talán ideje lenne végre továbblépni mindannyiunknak.

A villa megállt a kezemben. Zsófi rám nézett, Bence lesütötte a szemét. A szoba hirtelen hideg lett.

– Ezt hogy érted? – kérdeztem halkan.

– Csak azt mondom – folytatta Kata –, hogy nem lehet örökké egy halott emlékéhez ragaszkodni. Én itt vagyok neked… nekünk. De ha mindig Judit lesz az első helyen, akkor mi értelme van?

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Nem tudtam megszólalni. Judit emléke nem csak nekem volt fontos – a gyerekeimnek is. És most valaki, akit szeretni próbáltam, azt mondja: felejtsük el őt?

A vacsora csendben ért véget. Kata sértődötten vonult el a nappaliba, Zsófi sírva rohant fel az emeletre. Bence csak annyit mondott: – Apa, én nem akarom, hogy anya eltűnjön az emlékeinkből.

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: tényleg igazságtalan vagyok Katával? Vagy ő az, aki nem érti meg, mit jelent elveszíteni valakit?

Másnap reggel Kata csomagolt. – Sajnálom, ha megbántottalak – mondta halkan –, de nem tudok így élni. Én is szeretnék fontos lenni.

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott az előszobában, miközben ő becsukta maga mögött az ajtót.

A következő hetekben mindenki magába zárkózott. Zsófi rajzokat készített Juditról, Bence esténként anyja régi könyveit lapozgatta. Én pedig próbáltam megfejteni: lehet-e úgy újrakezdeni valakivel, hogy közben tiszteletben tartjuk azt is, aki már nincs velünk?

Egyik este Zsófi odabújt hozzám.
– Apa… szerinted anya haragudna ránk, ha boldogok lennénk mással?
– Nem hiszem – válaszoltam –, de azt sem szeretné, ha elfelejtenénk őt.

Azóta is keresem az egyensúlyt: hogyan lehet szeretni valakit anélkül, hogy közben elárulnánk a múltat? Vajon létezik olyan ember, aki ezt megérti?

Ti mit gondoltok? Lehet új életet kezdeni úgy, hogy közben a múltunkat is tiszteletben tartjuk? Vagy mindig választanunk kell?