Egy régi kukta titka: Egy magyar család múltja a felszínre tör

– Ez most komoly? – kérdeztem hitetlenkedve, miközben a kezembe vettem a rozsdás kuktát. A nappali tele volt színes csomagolópapírral, félig kibontott dobozokkal, és a tegnapi lagzi maradékaival. Mellettem ült Bálint, a férjem – még furcsa volt kimondani ezt a szót –, és épp egy kristálypoharat vizsgált.

– Biztos valami poén akar lenni – mondta, de a hangjában ott bujkált az idegesség.

A kukta oldalán egy sárga cetli: „Szeretettel, Nagyi.” Ennyi. Semmi magyarázat, semmi üzenet. Csak egy öreg kukta, amilyet még a hetvenes években használtak vidéken.

– Nyisd ki – mondta Bálint halkan.

A fedél nehezen engedett, mintha évtizedek óta nem nyitotta volna ki senki. Amikor végre sikerült, egy borítékot találtam benne, rajta a nevem: „Dórinak.” A kezem remegett, ahogy kibontottam. A borítékban egy megsárgult fénykép volt: egy fiatal nő állt rajta egy férfi mellett, mindketten ismerősek voltak, de nem tudtam hirtelen hova tenni őket. A kép hátulján csak ennyi állt: „1978. július 12. – Siófok.”

– Ez ki? – kérdezte Bálint.

– Fogalmam sincs – suttogtam.

A borítékban volt még egy levél is. Nagymamám kézírása volt rajta, amit gyerekkoromból ismertem: „Kedves Dóri! Eljött az idő, hogy megtudd az igazságot. Amit eddig elhallgattam előled, most már nem tarthatom magamban…”

A szívem hevesen vert. Bálint közelebb húzódott.

„…Az apád nem az, akinek hiszed. 1978 nyarán találkoztam valakivel Siófokon. Egyetlen éjszaka volt, de örökre megváltoztatta az életemet. A férfi sosem tudta meg, hogy gyermeke született tőle. Az anyád később ment hozzá ahhoz az emberhez, akit te apádnak hívsz.”

A levelet olvasva mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Az egész életem hazugságra épült volna?

– Ez most mit jelent? – kérdezte Bálint.

– Nem tudom… De muszáj beszélnem anyámmal.

Aznap délután átmentünk anyuékhoz. Az asztalnál ültek: anyám, apám és a húgom, Zsófi. Mindenki mosolygott, mintha semmi sem történt volna.

– Anyu… – kezdtem óvatosan –, kaptam egy levelet nagymamától…

Anyám arca egy pillanat alatt elsápadt.

– Mit írt?

– Hogy… hogy az apám talán nem is az apám.

Csend lett. Apám felállt az asztaltól, kiment a konyhába. Anyám sírni kezdett.

– Nem akartuk, hogy megtudd – mondta halkan. – De most már mindegy…

A húgom döbbenten nézett rám.

– Akkor te… te nem is vagy teljesen a testvérem? – kérdezte.

– Dehogynem! – vágtam rá dühösen. – Együtt nőttünk fel! Ez semmit sem változtat!

De belül én is összezavarodtam. Ki vagyok én valójában? Ki az igazi apám? És miért kellett ezt eddig titkolni?

Aznap este Bálinttal órákig beszélgettünk.

– Szeretsz még? – kérdeztem tőle félve.

– Dóri… ez nem változtat semmin. De ha akarod, segítek kideríteni az igazságot.

Hetekig kutattam a múltban. Régi fényképeket nézegettem, anyám barátnőit kérdezgettem. Végül sikerült kiderítenem a férfi nevét: Szabó László. Egykor Siófokon dolgozott hajóskapitányként.

Elhatároztam, hogy felkeresem.

Egy esős novemberi napon utaztam le Siófokra. A kikötőben találtam rá: idős ember volt már, de a szeme ugyanúgy csillogott, mint a fényképen.

– László bácsi… – kezdtem remegő hangon –, lehet, hogy maga az apám.

Elmondtam neki mindent. Ő csak hallgatott, majd könnyek jelentek meg a szemében.

– Soha nem tudtam róla… – suttogta.

Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: vajon jobb lett volna nem tudni az igazságot? Vagy minden családban vannak ilyen titkok?

Otthon Bálint átölelt.

– Most már minden rendben lesz – mondta.

De én csak néztem ki az ablakon az esőbe és azon töprengtem: Vajon hány magyar családban lapulnak még ilyen titkok? És vajon tényleg jobb néha nem tudni mindent? Ti mit tennétek a helyemben?