Egy születésnap, két titok: Amikor a hűtlenség lelepleződik

– Nem hiszem el, hogy ezt megteszed velem! – kiáltottam Gáborra, miközben a nappali közepén álltunk, a torta még érintetlenül az asztalon. A gyerekek a szobájukban játszottak, de a feszültség a levegőben vibrált. Gábor arca sápadt volt, szeme ide-oda cikázott, mintha menekülni akarna a tekintetem elől.

Az egész nap furcsán indult. Már reggel éreztem, hogy valami nincs rendben. Gábor az utóbbi hónapokban egyre később járt haza, mindig valami újabb munkahelyi megbeszélésre hivatkozott. Én pedig egyre többször ültem magányosan a konyhában, a hideg kávém felett, és próbáltam elhessegetni a gyanakvást.

A születésnapja volt. Úgy döntöttem, idén különleges meglepetéssel készülök: meghívtam a régi barátait, akikkel már évek óta nem találkozott. Azt akartam, hogy újra boldognak lássam. De amikor délután megérkezett, nem volt egyedül. Egy fiatal nő lépett be mellette az ajtón – hosszú, barna haja volt és magabiztos mosolya. Gábor bemutatta: – Ő Eszter, egy kolléganőm az irodából.

A nevét hallva összeszorult a gyomrom. Eszter. Az utóbbi időben többször is emlegette ezt a nevet – mindig csak futólag, mintha jelentéktelen lenne. De most ott állt előttem, és valami a tekintetében azt súgta: több van köztük, mint munkakapcsolat.

A vendégek lassan szállingóztak be. Anyósom, Ilona néni rögtön kiszúrta Esztert. – Hát te ki vagy, drágám? – kérdezte tőle túlzott kedvességgel.

– Csak egy barát – felelte Eszter könnyedén.

A vacsora alatt mindenki próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De én csak figyeltem Gábort: ahogy Eszterre nézett, ahogy megérintette a karját egy-egy vicc után. A szívem egyre gyorsabban vert.

Amikor eljött a tortázás ideje, Gábor felállt és poharat emelt. – Szeretném megköszönni mindenkinek, hogy eljöttetek – mondta –, és különösen Eszternek, aki mostanában nagyon sokat segített nekem…

Nem bírtam tovább hallgatni. – Elég! – szóltam közbe remegő hangon. – Meddig akarod még ezt játszani?

A csend szinte fájt. Mindenki rám nézett.

– Miről beszélsz? – kérdezte Gábor.

– Tudom, hogy mi van köztetek – mondtam halkan. – Látom rajtad hetek óta. És most idehozod őt a családod közé?

Eszter zavartan lesütötte a szemét. Gábor arca vörös lett.

– Nem akartam bántani téged… – kezdte.

– Akkor miért tetted? – suttogtam.

A vendégek lassan kiszivárogtak a konyhába vagy az előszobába, csak mi hárman maradtunk ott. Anyósom odalépett hozzám és halkan azt mondta: – Kislányom, ezt most ne itt beszéljétek meg…

De nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Az egész év feszültsége most tört ki belőlem.

– Tudod mit? – fordultam Gáborhoz –, nem csak neked vannak titkaid.

Ő értetlenül nézett rám.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Én is találkoztam valakivel – vallottam be végül. – Nem akartam így elmondani… de már nem bírom tovább ezt az egészet.

Gábor döbbenten hátrált egy lépést. Eszter csak állt némán.

– Ki az? – kérdezte végül Gábor rekedt hangon.

– Tamás – feleltem. – Egy régi ismerősöm az egyetemről. Az utóbbi hónapokban ő volt az egyetlen, aki meghallgatott…

A csend most már elviselhetetlen volt.

– Akkor most mi lesz? – kérdezte Gábor halkan.

Nem tudtam válaszolni. Csak álltam ott, és éreztem, hogy minden darabokra hullik körülöttem: a házasságunk, a családunk biztonsága, az évek alatt felépített közös életünk.

Aznap este Gábor elment otthonról. Eszterrel együtt távoztak; nem nézett vissza. A gyerekek kérdezgették másnap reggel: – Hol van apa?

Nem tudtam mit mondani nekik. Csak annyit feleltem: – El kellett mennie egy kicsit gondolkodni.

Azóta eltelt három hét. Gábor néha felhívja a gyerekeket, de velem nem beszél. Tamással sem találkozom már; rájöttem, hogy csak menekültem valakihez a magány elől.

Minden este azon gondolkodom: lehet-e innen újrakezdeni? Meg lehet-e bocsátani ennyi hazugság után? Vagy csak tovább kell lépni?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg véget ért minden, vagy van még esély arra, hogy egyszer újra boldogok legyünk?