Egy tető alatt – Amikor a pénz mindent felborít
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg meg kell tennünk! – csattantam fel, miközben a konyhapultnak támaszkodva bámultam ki az ablakon. A novemberi eső szürkére festette az egész utcát, mintha a világ is együtt sírna velem.
Miklós, a férjem, csak csendben állt mögöttem. – Nincs más választásunk, Zsuzsa. A bank nem fog várni, és a tartozásokat ki kell fizetni. A testvéremék legalább segítenek valamennyit a rezsiben.
A szívem összeszorult. Nem voltam boldog ettől az ötlettől. Miklós öccse, Gábor, mindig is nehéz ember volt, a felesége, Ágnes pedig sosem nézett rám igazán barátságosan. Két gyerekük, a tizenhárom éves Dóri és a kilencéves Marci, hangosak és kezelhetetlenek voltak. És most mindannyian ideköltöznek, abba a házba, amit évekig építgettünk, ahol minden tárgyhoz emlék köt.
A gondolat, hogy a fiam, Bence – aki most Pécsen tanul egyetemista kollégiumban – nem jöhet haza nyugodtan, mert minden szobát elfoglalnak majd, még jobban fájt. Mindig azt mondtuk Miklóssal, hogy nem spórolunk Bence taníttatásán. Ezért is vállaltam el két éve azt a plusz munkát az iskolában, hogy minden hónapban ki tudjuk fizetni a kollégiumot és a tandíjat. De amikor Miklós munkahelyén leépítések jöttek, minden megváltozott.
Az első nap, amikor Gáborék megérkeztek, mintha viharfelhő gördült volna be a házba. Ágnes már az előszobában panaszkodott: – Hát ez elég szűkös lesz így hatunknak…
Gábor csak vállat vont: – Legalább meleg van és nem ázik be a plafon.
Dóri és Marci azonnal birtokba vették Bence szobáját. A polcokról lekerültek a könyvek, helyükre plüssök és videojátékok kerültek. Éreztem, ahogy minden egyes nap egy darabot veszítünk el abból az életből, amit felépítettünk.
Az első hét után már minden este veszekedéssel végződött. Ágnes szerint túl hangosan mosogatok este tízkor. Gábor szerint túl sokat költök élelmiszerre. Dóri hisztizett, mert nem volt elég helye a ruháinak. Marci pedig egyszerűen eltörte a kedvenc bögrémet.
Egy este Bence felhívott. – Anya, minden rendben otthon? Hallottam Gábor bácsiék beköltöztek…
– Igen, kicsim… – próbáltam nyugodt hangot megütni, de érezte a hangomban a feszültséget.
– Ha gondolod, hazajövök hétvégére segíteni…
– Nem kell, tanulj csak! – mondtam gyorsan, de belül majd megszakadtam. Milyen otthon az, ahová már a saját fiam sem vágyik vissza?
A pénzügyek sem javultak. Gáborék ugyan fizettek valamennyit a rezsibe, de Ágnes állandóan panaszkodott: – Ennyiért máshol is találnánk albérletet! – mondta egyik este vacsora közben.
– Akkor miért nem mentek oda? – csúszott ki belőlem dühösen.
Miklós rám nézett, szeme tele volt csalódottsággal és szégyennel. Tudtam, hogy ő is szenved ettől az egésztől, de nem tudott nemet mondani az öccsének.
Egyik este Gábor részegen jött haza. Az előszobában összeveszett Miklóssal.
– Mindig is te voltál anyu kedvence! Neked minden sikerült! Most legalább segíthetsz rajtunk! – ordította.
– Nem erről van szó! – vágott vissza Miklós. – De nem élhetünk így örökké!
A gyerekek sírtak, Ágnes becsapta magára a szobaajtót. Én csak álltam ott, és úgy éreztem, mindjárt összeroppanok.
Másnap reggel csend volt. Gábor bocsánatot kért Miklóstól, de tudtam, hogy ez csak ideiglenes béke.
Hetek teltek el így. Egyre inkább elvesztettem önmagam. Már nem volt kedvem főzni, takarítani vagy akár beszélgetni Miklóssal. Egy este leültem az ágy szélére és sírva fakadtam.
Miklós mellém ült. – Sajnálom, Zsuzsa… Nem ezt akartam neked.
– Tudom… De félek, hogy soha nem lesz már olyan az életünk, mint régen.
Végül egy nap Ágnes bejelentette: találtak albérletet Óbudán. Két hét múlva költöznek.
A ház újra csendes lett. De valami végleg eltört bennem. Néha azon gondolkodom: tényleg megérte mindent feláldozni? Vajon mennyit ér egy család békéje? És ha egyszer elveszítjük egymást – vissza lehet-e még találni oda, ahol boldogok voltunk?
Mit gondoltok? Ti mit tennétek ilyen helyzetben? Megéri mindent feladni a családért?