Egy Tető Alatt: Történet Kapzsiságról, Családról és Megbocsátásról

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszitek! – kiabált András, miközben az ajtóban állt, ökölbe szorított kézzel. A szeme vérben forgott, Erika a háta mögött némán sírt. Gábor mellettem állt, az arca sápadt volt, de a hangja határozott: – Anyát nem hagyjuk ott megfagyni. Ha ti nem segítetek neki, akkor mi elhozzuk magunkhoz.

Aznap este Margit néni csendben ült a kanapénk szélén. A keze remegett, amikor teát adtam neki. – Nem akartam bajt okozni – suttogta. – Csak azt hittem, András majd gondoskodik rólam…

A történetünk nem egyedi, de nekem mégis minden nap újra és újra fáj. Egy átlagos magyar család vagyunk: két fiútestvér, két meny, egy idős anya. A férjemmel, Gáborral mindig is próbáltunk békét tartani a családban. De amikor Margit néni egészsége megromlott, és Andrásék úgy döntöttek, hogy inkább egy fűtetlen sufniba költöztetik őt a házuk végében, minden megváltozott.

– Nem tudjuk vállalni az ápolását! – mondta Erika egy délután, amikor átmentünk hozzájuk. – Nekünk is van életünk! És különben is, anyósod mindig csak panaszkodik…

Gábor némán hallgatta. Én viszont nem bírtam tovább: – De hát ő az édesanyád! Hogy tehetitek ezt vele?

András csak vállat vont. – Ha annyira fontos nektek, vigyétek el.

Így került Margit néni hozzánk. Az első hetek nehezek voltak. A lakásunk kicsi, a pénzünk kevés. Gábor éjszakánként dolgozott a taxiban, én pedig napközben próbáltam Margit nénit ápolni és a gyerekeket is ellátni. A feszültség egyre nőtt.

Egy este Gábor fáradtan rogyott le mellém az ágyra. – Sajnálom, hogy ezt rád hárítottam – mondta halkan. – De nem hagyhattam ott anyát.

– Tudom – feleltem –, de mi lesz így velünk?

Közben Andrásék teljesen elzárkóztak tőlünk. Nem hívtak fel, nem érdeklődtek Margit néni felől. Csak akkor jelentkeztek, amikor kiderült: Margit néni nevén van a családi ház fele.

Egyik délután András váratlanul megjelent nálunk. – Beszélnünk kell – mondta ridegen. – Anyu biztosan már nem sokáig él… Szeretném tudni, mi lesz a házzal.

Gábor arca eltorzult a dühtől. – Most már csak ez számít? Hogy kié lesz a ház?

András nem válaszolt. Csak nézett ránk azokkal az üres szemekkel.

Aznap este Margit néni sírva fakadt. – Nem akarok okot adni a veszekedésre… Talán jobb lenne, ha visszamennék Andrásékhoz.

– Szó sem lehet róla! – mondtam határozottan. – Itt maradsz velünk.

A hónapok teltek. Margit néni állapota romlott, de legalább melegben volt és szeretetben. A gyerekek megszerették őt, esténként mesélt nekik régi történeteket a háborúról, a régi balatoni nyaralásokról.

De bennem egyre nőtt a keserűség. Miért nekünk kell mindent feladni? Miért csak mi törődünk vele? És mi lesz velünk, ha Margit néni meghal? Vajon Andrásék tényleg csak az örökség miatt aggódnak?

Egyik este Gábor halkan megszólalt: – Lehet, hogy sosem bocsátok meg Andrásnak.

– Én sem tudom… – suttogtam vissza.

A temetés napján András és Erika ott álltak a sírnál, mintha semmi sem történt volna. Utána odajöttek hozzánk.

– Sajnáljuk… – mondta Erika halkan.

De én csak bólintottam. Nem tudtam mit mondani.

Az örökség körüli vita hónapokig tartott. Végül megegyeztünk: eladjuk a házat és elosztjuk a pénzt. De valami végleg eltört bennem.

Most itt ülök az üres lakásban, és azon gondolkodom: vajon tényleg megérte mindez? Meg lehet bocsátani annak, aki csak magára gondol? Vagy örökre elveszett valami köztünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?