„Egy unoka elég nekem!” – Egy anyós árnyékában

– Egy unoka elég nekem! – csattant fel Ilona néni hangja, amikor remegő kézzel letettem elé a pozitív terhességi tesztet. A konyhaasztalnál ültem, Márton mellettem, a tenyerét szorongattam, mintha attól vártam volna védelmet. De ő csak némán bámult maga elé.

A levegő megfagyott. A falióra kattogása hirtelen hangosabbnak tűnt minden szónál. Ilona néni szeme villant, ahogy rám nézett, majd Mártonra. – Neked már van egy gyereked, fiam. Minek még egy? – kérdezte, mintha csak arról döntene, hogy vesz-e még egy kiló kenyeret a boltban.

A szívem összeszorult. Nem ez volt az első alkalom, hogy éreztette velem: én csak a második vagyok. Márton első házasságából született kisfiú, Bence mindig is az ő szemefénye volt. Amikor Márton elvált, mindent otthagyott az exfeleségének: a lakást, a bútorokat, még a kutyát is. Csak egy bőrönddel költözött vissza az anyjához. Akkor ismertem meg őt – egy összetört férfit, aki újrakezdte az életét.

Az első közös albérletünkben minden apró örömöt együtt éltünk át: az első közös vacsorát, az első karácsonyt. De Ilona néni sosem engedte el igazán a fiát. Minden hétvégén felhívta: „Mikor jössz haza? Bence is vár!” – mondta mindig. Én pedig próbáltam megérteni, hogy egy anya nehezen engedi el a fiát, főleg ha már egyszer elveszítette a családját.

De most, amikor végre úgy éreztem, hogy nekünk is lehet saját családunk, Ilona néni ridegsége mindent elrontott. Aznap este Márton csendben ült mellettem az ágyon. – Ne haragudj rá – mondta halkan –, csak nehezen fogadja el az újat.

– És velem mi lesz? – kérdeztem sírva. – Az én gyerekem nem lesz ugyanolyan fontos?

Márton nem válaszolt. Csak átölelt.

A terhességem alatt Ilona néni egyszer sem kérdezte meg, hogy vagyok. Nem jött el az ultrahangra, nem hozott levest, mint más anyósok. Amikor megszületett a kislányunk, Emese, csak egy rövid üzenetet küldött: „Gratulálok.”

Az első hónapok nehezek voltak. Márton sokat dolgozott, én pedig egyedül maradtam Emesével. Néha Bence is nálunk volt hétvégén – ilyenkor Ilona néni mindig felhívta Mártont: „Ugye nem felejted el, hogy Bence az első?”

Egy vasárnap délután úgy döntöttem, hogy beszélek vele. Felhívtam és meghívtam vacsorára. Meg akartam mutatni neki, hogy Emese is szerethető.

Ilona néni pontosan érkezett. Leült az asztalhoz, végigmérte a lakást – mintha vizsgáztatna. Emese épp akkor kezdett sírni. Felvettem őt, ringattam.

– Hát… legalább szép baba lett – mondta kelletlenül.

– Szeretném, ha őt is úgy szeretné, mint Bencét – mondtam halkan.

Ilona néni arca megkeményedett. – Az más volt. Bence az első unokám. Az igazi család része.

– És Emese? Ő nem család?

– Te sosem leszel az igazi menyem – vágta rá.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam mit mondani.

Azóta eltelt három év. Emese most óvodás. Ilona néni ritkán látogat meg minket – inkább Bencével tölti az idejét. Márton próbál közvetíteni, de mindig ugyanaz a fal áll közöttünk.

Sokszor gondolkodom azon: vajon mit tehettem volna másképp? Lehet-e valaha igazi család az olyan emberekből, akik nem akarnak összetartozni? Vagy örökre kívülálló maradok a saját életemben?

Néha azt kívánom, bárcsak Ilona néni egyszer meglátná Emesében azt a csodát, amit én látok benne minden nap.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet-e valaha elfogadást kiharcolni ott, ahol csak falakat emelnek?