Egy üzenet a múltból: 1984 árnyéka a jelenben

– Anya, ki az a Zsuzsa néni, aki most írt neked? – kérdezte a lányom, Dorka, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a telefonom képernyőjét bámultam. A tea már kihűlt előttem, de nem tudtam megmozdulni. A Messenger-üzenet ott villogott: „Szia, Éva! Régóta gondolkodom rajta, hogy írjak neked. Emlékszel még 1984 nyarára?”

A szívem hevesen vert. Zsuzsa. Az a név, amit évtizedek óta próbáltam elfelejteni. Az a nyár, amikor minden megváltozott. Akkoriban még csak tizenhét éves voltam, és azt hittem, hogy az élet egyszerű: suli, barátok, Balaton, családi vasárnapok. De 1984 nyarán minden darabokra hullott.

– Csak egy régi ismerős – válaszoltam Dorkának, de a hangom megremegett. Ő persze azonnal észrevette.

– Valami baj van? – kérdezte aggódva.

– Nem, semmi – hazudtam. De belül már forrongott bennem minden.

Akkoriban apám, Lajos, egy gyárban dolgozott művezetőként. Anyám, Margit, tanítónő volt. Kívülről minden rendben volt velünk: panelház a Kelenföldön, hétvégi kirándulások a Normafára, közös vacsorák. De otthon egyre gyakrabban voltak veszekedések. Apám egyre többet ivott, anyám pedig egyre többször sírt esténként a konyhában.

Zsuzsa akkoriban költözött a szomszéd lakásba a fiával, Gergővel. Anyám hamar összebarátkozott vele – legalábbis én ezt hittem. Egyik délután azonban véletlenül meghallottam egy beszélgetést a fal túloldaláról. Apám hangját ismertem fel: „Nem mondhatod el neki! Érted? Soha!”

Aznap este anyám szeme vörös volt a sírástól. Próbáltam kérdezni tőle, mi történt, de csak annyit mondott: „Ne törődj vele, Évikém.”

Aztán jött az a bizonyos augusztusi nap. Apám nem jött haza éjszaka. Másnap reggel anyám összepakolta a bőröndjeit, és azt mondta: „Elmegyünk vidékre nagymamához.” Nem értettem semmit. Csak később tudtam meg: apám Zsuzsával volt egész éjjel.

A család széthullott. Anyám hónapokig depressziós volt. Én pedig dühös voltam mindenkire – apámra, Zsuzsára, de leginkább magamra, hogy nem vettem észre semmit.

Az évek teltek. Apámat ritkán láttam. Anyám sosem bocsátott meg neki igazán. Én pedig próbáltam elfelejteni mindent: Zsuzsa nevét is.

Most pedig itt ülök 2024-ben, és Zsuzsa üzenete ott villog előttem. Vajon mit akar? Bocsánatot kérni? Vagy csak beszélgetni? Esetleg valami titkot akar elmondani?

– Anya, jól vagy? – Dorka hangja visszarántott a jelenbe.

– Igen… csak eszembe jutott valami régi dolog – mondtam halkan.

Nem tudtam eldönteni, válaszoljak-e Zsuzsának. Vajon van értelme feltépni a régi sebeket? Vagy talán pont most jött el az ideje annak, hogy végre szembenézzek a múltammal?

Este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak azok az évek: az első szerelmem a gimiben; ahogy anyám ölében sírtam; ahogy apám egyszer megpróbált visszajönni hozzánk – de anyám nem engedte be többé.

Másnap reggel újra elővettem a telefont. Megnyitottam az üzenetet.

„Szia Éva! Tudom, hogy sok év telt el… Szeretném elmondani neked az igazat arról az éjszakáról. Gergő már régóta szeretné tudni, ki az apja.”

A kezem remegett. Gergő… Hirtelen minden összeállt bennem. Lehetetlen… vagy mégsem?

Felidéztem azt a nyarat: apám gyakran segített Zsuzsának cipekedni; Gergő mindig különösen közel állt hozzánk; anyám tekintete néha fájdalmasan villant apám felé.

– Dorka – szóltam halkan –, szerinted lehet újrakezdeni valamit ennyi év után?

A lányom rám nézett: – Szerintem sosem késő megbocsátani vagy megtudni az igazat.

Hosszan néztem rá. Talán igaza van.

Válaszoltam Zsuzsának: „Írj mindent le. Most már szeretném tudni.”

Azóta is várom a választ… Vajon tényleg jobb tudni az igazat? Vagy vannak titkok, amik örökre el kell temetve maradjanak?

Ti mit tennétek a helyemben? Megbocsátanátok? Vagy hagynátok a múltat békében nyugodni?