Egy váratlan ajánlat: Az exférjem terve a lányunk jövőjére
– Anya, ki az? – kérdezte Gréta, miközben a szobájából kinézett, amikor meghallotta a csengőt. Az eső dobolása a párkányon szinte elnyomta Zoltán hangját, ahogy az ajtóban állt.
– Csak egy pillanat, kicsim – szóltam vissza, de a hangom remegett. Már három éve nem láttam Zoltánt. Azóta, hogy elváltunk, csak telefonon beszéltünk, és akkor is csak a legszükségesebb dolgokról: Gréta iskolája, orvosi vizsgálatok, néha egy-egy születésnapi üdvözlet. Most mégis ott állt előttem, vizesen, feszülten, mintha a múlt minden bűne ott csillogna a szemében.
– Szia, Anna – mondta halkan. A nevemet mondta, nem azt, hogy „szia, drágám”, mint régen. Ez valahogy még fájdalmasabb volt.
– Mit akarsz? – kérdeztem ridegen. Nem akartam beengedni, de Gréta már ott toporgott mögöttem.
– Beszélnünk kell. Mindhármunknak – mondta Zoltán. A hangja olyan volt, mint régen: határozott, de most mintha bocsánatkérő árnyalat is lett volna benne.
Beengedtem. Gréta leült a kanapéra, Zoltán pedig le sem vette róla a szemét. Én karba tett kézzel álltam meg az ablak mellett.
– Mi történt? – kérdeztem türelmetlenül.
Zoltán vett egy mély levegőt. – Gréta, tudom, hogy mostanában sokat gondolkodsz azon, mihez kezdesz az érettségi után. És tudom, hogy anyagilag nem könnyű nektek…
Gréta lesütötte a szemét. Éreztem, ahogy a szégyen és a harag egyszerre önt el. Igen, nem volt könnyű. Egyedülálló anyaként minden forintot meg kellett néznem. A volt férjem pedig eddig csak a kötelező gyerektartást fizette.
– Szeretném kifizetni Gréta egyetemi tanulmányait – mondta Zoltán halkan. – Sőt… lenne lehetőségem arra is, hogy egy évig külföldön tanuljon ösztöndíjjal. Egy barátom segítene…
A szívem hevesen vert. Ez túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.
– Mi az ára? – kérdeztem gyanakodva.
Zoltán elfordította a tekintetét. – A feltételem az lenne… hogy Gréta költözzön hozzám Budapestre arra az évre. Hogy együtt készüljünk fel erre az új életre. Szeretném bepótolni mindazt, amit elmulasztottam.
Gréta rám nézett könnyes szemmel. – Anya…
A levegő megfagyott közöttünk. Eszembe jutottak azok az éjszakák, amikor Zoltán későn jött haza; az idegen parfüm illata; a hazugságok; az üres ígéretek. Eszembe jutottak Gréta sírásai az ágyban: „Miért nem vagyunk már család?”
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – mondtam végül halkan.
Zoltán közelebb lépett. – Anna, tudom, hogy megbántottalak. De Grétának joga van ahhoz, hogy mindkét szülője mellett nőjön fel. És én… én tényleg szeretném jóvátenni mindazt, amit elrontottam.
– És ha újra eltűnsz? Ha megint csalódsz benne? – kérdeztem remegő hangon.
Zoltán lehajtotta a fejét. – Megérdemlem ezt a bizalmatlanságot. De most tényleg változtam. És Gréta jövője fontosabb mindennél.
Gréta ekkor felállt és odajött hozzám.
– Anya… én szeretnék menni. Szeretném megismerni apát újra. És… szeretnék egy esélyt erre az ösztöndíjra is.
A könnyeim kibuggyantak. Olyan nehéz volt elengedni őt – hiszen minden napom róla szólt az elmúlt években. Féltem attól is, hogy Zoltán újra összetöri a szívét… vagy az enyémet.
– Megígéred, hogy vigyázol rá? – kérdeztem Zoltántól.
– Az életemet adnám érte – felelte komolyan.
Aznap este alig aludtam valamit. A gondolatok kavarogtak bennem: vajon helyes döntés-e engedni? Vajon képes vagyok-e megbocsátani Zoltánnak? Vagy legalább annyira bízni benne, hogy Gréta boldogságát előbbre helyezzem a saját félelmeimnél?
A következő napokban mindenki feszült volt otthon. Gréta izgatottan csomagolta össze a dolgait; én próbáltam erősnek mutatkozni előtte, de minden egyes elpakolt könyvvel úgy éreztem, mintha egy darabot szakítanának ki belőlem.
Anyám is átjött egyik este.
– Anna, biztos vagy benne? – kérdezte aggódva.
– Nem tudom… De talán most először tényleg Grétára kell gondolnom és nem magamra – suttogtam.
Az utolsó estén Gréta odabújt hozzám az ágyban.
– Anya… haragszol rám?
– Nem kicsim… csak félek. De szeretlek. Mindennél jobban.
Másnap reggel Zoltán érkezett érte. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, úgy éreztem, mintha valami végleg véget ért volna bennem… vagy talán most kezdődött el igazán valami új.
Most itt ülök a csendes lakásban és azon gondolkodom: vajon képesek vagyunk-e tényleg újrakezdeni? Meg lehet bocsátani egy ekkora árulást – ha közben a gyermekünk jövője forog kockán? Ti mit tennétek az én helyemben?