Egy váratlan levél: Egy magyar család és örökbefogadott lányuk története

– Anya, miért sírsz? – kérdezte Lili, miközben a reggeli kakaóját kavargatta. A kezem remegett, ahogy a fehér borítékot szorongattam, rajta csak a nevem: Farkas Júlia. A szívem a torkomban dobogott, miközben Gábor, a férjem, némán figyelt az asztalnál. A konyhában csend volt, csak a hűtő zúgása hallatszott. Az egész hétköznapi reggel egy pillanat alatt darabokra hullott.

A levélben ez állt: „Tudom, ki Lili. Tudom, mit tettetek. Ha azt akarjátok, hogy a múlt titkai rejtve maradjanak, hívjátok fel a levél végén lévő számot.” A betűk géppel voltak írva, de minden szó tőrt döfött belém.

Gábor odalépett hozzám, és halkan mondta: – Ez valami rossz tréfa lehet. – De a hangja elárulta, hogy ő is fél.

Lili értetlenül nézett ránk. – Mi történt? – kérdezte.

– Semmi baj, kicsim – próbáltam mosolyogni, de a hangom elcsuklott.

Az örökbefogadásunk hosszú és fájdalmas út volt. Évekig jártunk a Teréz körúti gyámhivatalba, pszichológushoz, orvoshoz. Amikor végre hazahoztuk Lilit a zuglói gyermekotthonból, alig beszélt, csak csendben rajzolt. Hónapokba telt, mire először rám nézett és azt mondta: „anya”. Akkor azt hittem, minden rossz mögöttünk van.

De most újra ott volt a félelem. Vajon ki tudhat rólunk? Ki akar árthatni nekünk?

Aznap este Gáborral némán ültünk a nappaliban. A levél az asztalon feküdt köztünk. – Mi van, ha valaki tényleg tud valamit Lili múltjáról? – suttogtam.

Gábor átölelt. – Akárki is ez, Lili a mi lányunk. Senki nem veheti el tőlünk.

De a félelem nem múlt el. Egyre több furcsa dolgot vettem észre: egy idegen autó parkolt napokig a házunk előtt Zuglóban; ismeretlen számról kaptam hívásokat; éjszakánként minden neszre felriadtam.

Egy délután Lili sírva jött haza az iskolából. – Az egyik fiú azt mondta, nem vagyok az igazi lányod – zokogta.

Összetörtem. Magamhoz öleltem. – Te vagy az én lányom, jobban, mint bárki más ezen a világon – suttogtam.

Elhatároztuk Gáborral, hogy utánajárunk a levélnek. Felhívtuk a benne szereplő számot. Egy rekedt férfihang szólt bele:

– Ha tudni akarják az igazságot Liliről, holnap délután négykor találkozzunk a Városligetben, a tóparti padnál.

Gábor ragaszkodott hozzá, hogy velem jöjjön. Aznap éjjel egyikünk sem aludt. Másnap Lilit anyámhoz vittük Kispestre, majd elindultunk a Ligetbe.

A padon egy ötvenes férfi ült; borostás arc, fáradt szemek. Felállt, amikor odaértünk.

– Farkas Júlia? – kérdezte halkan.

Bólintottam, Gábor keze görcsösen szorította az enyémet.

– Én vagyok Lili édesapja – mondta rekedten.

Megdermedtem. – Honnan tud rólunk?

– Sokáig kerestem magukat – felelte. – Börtönben voltam, amikor elvették tőlem Lilit. Mire kijöttem, már örökbe adták. Most csak látni szeretném egyszer…

Gábor felcsattant:
– Most? Most jut eszébe? Hol volt eddig?

A férfi lehajtotta a fejét:
– Tudom, nincs jogom semmihez… Csak egyszer…

Hazafelé menet némán ültünk az autóban. Gábor dühös volt:
– Nem engedem közel hozzá! Még kicsi ehhez!

Én viszont éreztem: nem tarthatom örökké titokban előle az igazságot.

Az elkövetkező hetekben egyre többet veszekedtünk Gáborral. Ő mindent meg akart tenni, hogy megvédje Lilit; én viszont úgy éreztem, tartozom neki az igazsággal. Egyre távolabb kerültünk egymástól; esténként már alig beszéltünk.

Egy este Lili odabújt hozzám lefekvéskor:
– Anya, miért vagy szomorú?

Néztem a nagy barna szemébe és éreztem: most kell elmondanom mindent.

Elmeséltem neki az anyukáját, aki nem tudott róla gondoskodni; az apját, aki most keresett minket; hogy mennyire szerettük volna őt már akkor is, amikor még nem is ismertük.

Lili sírt. Én is sírtam vele. Aztán átölelt és azt mondta:
– Örülök, hogy te vagy az anyukám.

Néhány nap múlva találkoztunk az apjával egy kávézóban. Lili ideges volt; az apja sírt. Csak néhány percet töltöttek együtt; utána hazamentünk.

Azóta nem jött több levél. A családunk megváltozott: sebezhetőbbek lettünk, de talán erősebbek is.

Néha este még mindig azon gondolkodom: Jól döntöttem? Meg kellett volna védenem Lilit az igazságtól? Vagy épp ezzel adtam neki esélyt arra, hogy önmaga lehessen? Ti mit tettetek volna a helyemben?