Egy váratlan terhesség árnyékában – Egy házasság vége
– Ez nem lehet igaz… – suttogtam magam elé, miközben Zsuzsa remegő kezében tartotta a pozitív terhességi tesztet. A konyhaasztalnál ültünk, a reggeli kávé kihűlt, és a csend szinte fojtogató volt. – Gábor, én… nem tudom, hogy történt – mondta könnyes szemmel.
A szívem hevesen vert. Három éve döntöttünk úgy, hogy nem akarunk gyereket. Én átestem a vazektómián, Zsuzsa is mindig odafigyelt a védekezésre. Minden barátunk tudta: mi ketten mások vagyunk, nekünk elég egymás. Most mégis ott volt előttem a bizonyíték – egy új élet kezdete, ami nem lehetett az enyém.
– Zsuzsa, kérlek… – próbáltam higgadt maradni, de a hangom remegett. – Mondd el az igazat. Ki az apa?
Zsuzsa arca eltorzult a fájdalomtól. – Nem tudom… Nem akartam, hogy így legyen. Egy céges buli után… sokat ittam… Ott volt András is, a főnököm…
A világom darabokra hullott. Az elmúlt évek minden közös emléke, minden nevetés és ölelés hirtelen értelmét vesztette. Felálltam az asztaltól, és az ablakhoz léptem. Az utcán gyerekek játszottak, nevetésük visszhangzott a fejemben.
– Miért? – kérdeztem halkan. – Miért tetted ezt velem?
– Nem akartam bántani téged! – zokogott Zsuzsa. – Magányos voltam, te annyit dolgoztál… Én is hibáztam…
A szavak súlya alatt összeroskadtam. Az életemben először éreztem magam teljesen elveszettnek. A férfiasságom, a bizalmam, minden, amit eddig biztosnak hittem, szertefoszlott.
Aznap este nem aludtam. Csak forgolódtam az ágyban, miközben Zsuzsa a nappaliban sírt. Másnap reggel elmentem orvoshoz, hogy megbizonyosodjak: a műtét sikeres volt-e. Az orvos megerősítette: biológiailag lehetetlen, hogy én legyek az apa.
Hazafelé menet végig az járt a fejemben: mit mondok majd anyámnak? Mit mondok a barátainknak? Vajon ők is tudták? Vajon mindenki csak színlelte körülöttünk a boldogságot?
Este leültem Zsuzsával beszélni. – Ezt nem tudom megbocsátani – mondtam halkan. – El kell válnunk.
Zsuzsa csak bólintott, könnyek között. – Megérdemlem… De kérlek, ne gyűlölj engem.
A válás folyamata lassú és fájdalmas volt. A családunk széthullott; anyám sírva kérdezte: „Miért nem harcoltok meg egymásért?” A barátaink közül sokan elfordultak tőlünk. Volt, aki engem hibáztatott: „Túl hideg voltál hozzá.” Mások Zsuzsát: „Hogy tehette ezt?”
A munkahelyemen is megérezték rajtam a változást. Egyre többször maradtam bent késő estig, csak hogy ne kelljen hazamennem az üres lakásba. Egyik este kollégám, Laci odajött hozzám:
– Gábor, mi van veled? Olyan vagy, mint egy árnyék.
– Elváltam – mondtam egyszerűen.
– Sajnálom… Ha beszélni akarsz róla…
De nem akartam beszélni róla. Nem akartam újra átélni azt a fájdalmat.
Hónapok teltek el így. Próbáltam új életet kezdeni, de minden reggel ugyanazzal az ürességgel ébredtem. Néha azon kaptam magam, hogy Zsuzsa Facebook-oldalát nézem: már látszik rajta a terhesség. Vajon boldog lesz nélkülem? Vajon András vállalja majd a gyereket?
Egy nap azonban váratlanul felhívott Zsuzsa.
– Gábor… Szükségem van rád. Nem tudom egyedül végigcsinálni ezt.
Sokáig hallgattam a vonal túlsó végén.
– Már nem vagyok része az életednek – mondtam végül. – De azt kívánom, hogy boldog legyél.
Letettem a telefont, és először éreztem úgy, hogy talán tényleg vége mindennek.
Most itt ülök az üres lakásban, és azon gondolkodom: vajon lehet-e újrakezdeni egy ilyen árulás után? Meg lehet-e bocsátani valaha magunknak vagy annak, aki összetörte a szívünket? Ti mit tennétek a helyemben?