Egy vasárnap reggel, amikor minden megváltozott

– Ki lehet az ilyenkor? – morogtam magamban, miközben a köntösömet szorosabbra húztam magamon. A vasárnap reggelek mindig az enyémek voltak: csend, egy bögre erős tea, a macskám, Mici dorombolása, és egy könyv, amit egész héten nem volt időm befejezni. Most azonban valaki kitartóan csengetett. Az eső finoman kopogott az ablakon, a rádióból halkan szólt Cseh Tamás egyik régi dala, és a konyhában már illatoztak a pirítósok.

Az ajtóhoz léptem, és amikor kinyitottam, egy pillanatra elállt a lélegzetem. Ott állt előttem Zsuzsa, a húgom, akit több mint harminc éve nem láttam. Az arca megviselt volt, a haja őszbe csavarodott, de a szeme – ugyanaz a makacs, dacos tekintet, mint régen. Egy pillanatig csak néztük egymást, mintha mindketten azt vártuk volna, hogy a másik szólaljon meg előbb.

– Szia, Éva – mondta végül halkan. – Beengednél?

A kezem remegett, ahogy félreálltam az ajtóból. Zsuzsa belépett, levette az átázott kabátját, és óvatosan leült az asztalhoz. Mici gyanakodva méregette, majd visszagömbölyödött a fotelbe. A konyhában feszültség vibrált.

– Nem gondoltam volna, hogy valaha még látlak – mondtam végül.

– Tudom. Én sem gondoltam… De most muszáj volt eljönnöm.

A hangja megremegett. Hirtelen visszazuhantam az emlékek közé: gyerekkorunk veszekedései, anyánk rideg tekintete, apánk kiabálása, amikor Zsuzsa megint bajba keveredett. Aztán az a bizonyos este, amikor mindent kimondtunk egymásnak – túl sokat is –, és ő elment otthonról. Azóta csak néhány képeslapot kaptam tőle Németországból, aztán évekig semmit.

– Miért most? – kérdeztem halkan.

Zsuzsa lesütötte a szemét. – Meghalt anya.

A világ egy pillanatra megállt. Bár tudtam, hogy beteg volt, mégis úgy éreztem, mintha valami végérvényesen kiszakadt volna belőlem. Anyánk sosem volt gyengéd velünk; kemény asszony volt, aki sosem bocsátott meg semmit – sem magának, sem nekünk.

– Temetés… – suttogtam.

– Igen. Jövő szombaton lesz. Azt szeretném… azt szeretném, ha együtt mennénk.

Csend telepedett ránk. A pirítós kihűlt a tányéron. Zsuzsa idegesen babrálta a bögrét.

– Tudom, hogy haragszol rám – mondta végül. – Jogod van hozzá. De én… én annyiszor akartam írni neked. Mindig azt hittem, majd egyszer könnyebb lesz.

– Nem csak rád haragszom – válaszoltam fáradtan. – Magamra is. Hogy hagytam, hogy így legyen.

Zsuzsa szeme megtelt könnyel. – Éva… én annyira sajnálom azt az estét. Ha visszamehetnék az időben…

– De nem mehetünk vissza – vágtam közbe keserűen. – Csak előre.

Hosszú percekig csak ültünk egymással szemben. Az eső kopogása mintha mindent elmosott volna körülöttünk: haragot, félelmet, bűntudatot.

– Mi lesz most velünk? – kérdezte halkan Zsuzsa.

Nem tudtam válaszolni. A múlt árnyai ott ültek velünk az asztalnál: apánk dühkitörései, anyánk hidegsége, a kimondatlan szavak és elfojtott érzések. Vajon képesek vagyunk-e újra testvérekké válni? Vagy örökre idegenek maradunk egymás számára?

– Maradj itt ma éjjel – mondtam végül halkan. – Beszélgessünk… talán most először igazán.

Zsuzsa bólintott. A szemében remény csillant.

Aznap este sokáig beszélgettünk: gyerekkori emlékekről, arról az estéről, amikor minden elromlott, és arról is, hogy mit jelent megbocsátani – magunknak és egymásnak is. Sírtunk is, nevettünk is; mintha harminc év fájdalma oldódott volna fel bennünk.

A temetésen együtt álltunk anyánk sírjánál. Nem voltak nagy szavak, csak csendes búcsú és egy új kezdet ígérete.

Most itt ülök a konyhaasztalnál, Mici dorombol az ölemben, és azon gondolkodom: vajon tényleg képesek vagyunk-e elengedni a múltat? Lehet-e újraépíteni azt, amit egyszer elveszítettünk? Ti mit tennétek a helyemben?