Egy vasárnapi ebéd, ami mindent megváltoztatott

– Laci, ki az? – kérdeztem halkan, miközben a gyerekek nevetése és a tányérok csörgése betöltötte a nappalit. A férjem arca sápadt volt, mintha egy pillanat alatt minden vér kifutott volna belőle. A telefonját szorította, ujjai remegtek.

– Semmi… csak egy régi ismerős – motyogta, de a hangja elárulta, hogy hazudik.

A családi ebéd mindig szent volt nálunk. Minden vasárnap összegyűltünk: a két lányunk, Anna és Zsófi, a férjeik, az unokák – hatalmas asztal, friss húsleves, rántott hús, krumplipüré, házi savanyúság. Mindenki beszélt egyszerre, a gyerekek futkostak, az idősebbek nosztalgiáztak. Ez volt az én boldogságom. De most valami megváltozott.

Laci letette a telefont, de nem nézett rám. Csak bámulta a tányérját, mintha ott keresné a választ valamire. Próbáltam visszazökkenni a beszélgetésbe, de nem ment. A fejemben visszhangzott az a félmondat, amit elcsíptem: „Obiecałem, csak kérlek…” – magyarul: „Megígértem, csak kérlek…”

Később, amikor mindenki elment, és csak ketten maradtunk a mosatlan edények között, újra rákérdeztem:

– Laci, ki hívott? Mi történt?

– Nem fontos – felelte fáradtan. – Felesleges aggódnod.

De én már aggódtam. Aznap éjjel nem tudtam aludni. Laci forgolódott mellettem az ágyban, néha felsóhajtott. Reggel korán felkelt, azt mondta, el kell intéznie valamit. Nem kérdeztem többet. De ahogy becsukódott mögötte az ajtó, valami eltört bennem.

A következő napokban egyre furcsábban viselkedett. Elfelejtette a bevásárlást, nem szólt hozzám vacsoránál, gyakran elmerült gondolataiban. Egy este aztán megtaláltam a telefonját az asztalon. Soha nem szoktam belenézni – de most nem bírtam ki. Egyetlen üzenet volt rajta: „Kérlek, tartsd be az ígéreted! A lányodnak szüksége van rád.”

A lányodnak? Megdermedtem. Lacinak csak két lánya van – Anna és Zsófi. Vagy mégsem?

Másnap este szembesítettem vele:

– Laci, ki az a lány? Mit titkolsz előlem?

Sokáig hallgatott. Aztán leült mellém a konyhában, és halkan beszélni kezdett:

– Mária… huszonöt éve volt egy rövid kapcsolatom egy nővel. Még mielőtt összeházasodtunk volna. Soha nem gondoltam volna, hogy ebből bármi lesz… De most keresett meg az a nő. Azt mondja, van egy lányom.

A világ megállt körülöttem. Csak ültem ott, és próbáltam felfogni a hallottakat.

– És most mit akarnak tőled? – kérdeztem remegő hangon.

– A lány beteg. Sürgős műtétre van szüksége. Nincs pénzük rá…

Nem tudtam mit mondani. Egyszerre éreztem dühöt, csalódást és szánalmat is. Hogy lehetett ilyen titka? Hogy lehetett ennyi éven át hazudni nekem?

Aznap este Anna és Zsófi is átjöttek. Érezték, hogy valami nincs rendben. Laci mindent elmondott nekik is. Anna sírt, Zsófi dühösen vágta be maga mögött az ajtót.

– Hogy tehetted ezt anyával? – kiabálta vissza.

A következő napok pokoliak voltak. A család széthullott. Az unokák kérdezgették: „Miért sír anya? Miért nem jövünk mostanában nagyihoz?”

Laci minden pénzünket összeszedte, hogy segíteni tudjon annak a lánynak – az ő lányának? Az én férjemnek egy másik családja is van? Vagy csak egy múltbeli hiba árnyéka kísért minket?

Éjszakánként magamban beszélgettem vele:

– Miért nem mondtad el? Miért most kell mindennek kiderülnie?

Egy este aztán Laci hazajött. Fáradt volt és megtört.

– Beszéltem vele – mondta halkan. – A lányom… Eszternek hívják. Most műtik Pécsen. Megígértem neki, hogy ott leszek.

Néztem Lacit – azt az embert, akit harminc éve szeretek –, és nem tudtam eldönteni: haragszom rá vagy sajnálom őt? Vajon képes vagyok megbocsátani neki? Képes vagyok újra bízni benne?

A család lassan kezdett visszarendeződni. Anna és Zsófi is megenyhültek valamennyire – hiszen ők is szeretik az apjukat. De minden megváltozott.

Most itt ülök a konyhaasztalnál, előttem egy csésze kihűlt tea, és csak egy kérdés motoszkál bennem:

„Lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott? Ti mit tennétek az én helyemben?”