Egy vérvonal titkai: Anyám szavai és az igazság fájdalma

– Hányszor mondtam már, hogy az alma nem esik messze a fájától? – csattant fel anyám, miközben a vasárnapi húslevest kanalazta. A családi asztal körül ülve mindenki megfagyott egy pillanatra. A testvérem, Gábor, csak a tányérját bámulta, apám pedig a szalvétáját gyűrögette. Én viszont éreztem, hogy valami készül. Anyám sosem mondott ilyet ok nélkül.

Aznap reggel kaptam egy üzenetet Katától. Rövid volt, hideg: „Ne keress többet.” Az elmúlt hónapokban minden titokban zajlott köztünk. Ő volt az új kolléganőm a könyvtárban, és bár mindketten tudtuk, hogy ez nem tart örökké, mégis fájt a vége. De nem csak a szakítás miatt voltam feszült. Katával történt valami, ami miatt azóta sem aludtam nyugodtan.

– Miért mondod ezt, anya? – kérdeztem végül, próbálva elterelni a figyelmet magamról.

– Mert látom rajtad ugyanazt a makacsságot, amit nagyapádtól örököltél – felelte, de a tekintete mintha átlátott volna rajtam. – És tudod, vannak dolgok, amiket nem lehet letagadni. A vér nem válik vízzé.

A szavai visszhangoztak bennem egész nap. Aznap este, amikor már mindenki aludt, elővettem a régi családi fotóalbumot. Néztem a képeket: anyám fiatalon, apám esküvői öltönyben, én és Gábor gyerekként. Mindig is furcsa volt, hogy Gábor mennyire hasonlít apánkra, én viszont inkább anyámra ütöttem. De most valahogy minden kép mögött ott lappangott valami kimondatlan feszültség.

A következő napokban Katát próbáltam elérni, de hiába. Egy közös barátunktól megtudtam, hogy elutazott vidékre. Azt mondta, pihenni akar. De én tudtam, hogy valami másról van szó. Egy este aztán váratlanul csörgött a telefonom. Kata volt az.

– Sándor – suttogta –, beszélnünk kell.

A Duna-parton találkoztunk. Hideg szél fújt, de egyikünk sem törődött vele.

– Terhes vagyok – mondta ki végül Kata. – De nem tudom biztosan…

A mondat elhalt a levegőben. Mindketten tudtuk, mire gondol: nem tudja biztosan, hogy én vagyok-e az apa.

Hazafelé menet anyám szavai kattogtak a fejemben: „A vér nem válik vízzé.” Vajon tényleg ilyen egyszerű lenne minden? Egyetlen gén dönt el mindent?

Az elkövetkező hetekben minden megváltozott. Kata visszavonult, én pedig egyre inkább magamba zárkóztam. Anyám észrevette rajtam a változást.

– Mi nyomja a lelkedet, fiam? – kérdezte egy este.

– Anya… ha valaki nem biztos abban, hogy ki az apja egy gyereknek… mit tenne? – kérdeztem tőle óvatosan.

Anyám hosszan nézett rám.

– Az igazság mindig kiderül – mondta végül csendesen. – Lehet hazudni magunknak vagy másoknak, de a vér… az mindig beszél.

Ekkor döntöttem el: tesztet csináltatok. Katával megbeszéltük, hogy ha megszületik a gyerek, elvégezzük a DNS-vizsgálatot. A várakozás hónapjai alatt minden nap újabb kérdésekkel ébredtem és feküdtem le. Mi lesz, ha kiderül, hogy nem én vagyok az apa? Vagy ha igen?

A családban is egyre nőtt a feszültség. Gábor egyszer félrehívott.

– Sanyi, mi van veled mostanában? Olyan vagy, mint aki árnyékot kerget.

– Lehet… talán tényleg árnyékot kergetek – feleltem keserűen.

Amikor megszületett a kislány, Kata felhívott.

– Gyere be a kórházba – mondta halkan.

Ott álltam az üvegfal mögött és néztem azt az apró teremtést. A szeme… mintha az enyém lett volna. De lehetett ez csak képzelgés is.

A DNS-teszt eredménye két hét múlva érkezett meg. Aznap este anyám főzte a kedvencemet: töltött káposztát.

– Megjött az eredmény – mondtam remegő hangon.

Anyám letette a fakanalat és leült mellém.

– Bármi is legyen benne… én mindig melletted leszek – mondta halkan.

Kibontottam a borítékot. A papíron ott állt: „Az apaság kizárható.”

Először csak néztem a betűket. Nem értettem. Hogy lehet ez? Hiszen minden jel arra utalt…

Anyám átölelt.

– Néha az élet pont akkor mutatja meg az igazságot, amikor legkevésbé várjuk – suttogta.

Kata később elmondta: volt egy másik férfi is abban az időszakban. Nem akart bántani, csak félt bevallani az igazat.

Azóta is sokszor gondolok arra a napra. Vajon tényleg mindent meghatároz a vér? Vagy vannak dolgok, amiket csak a szív dönthet el?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre nyomot hagy bennünk?