Egy vonatút, amely mindent megváltoztatott – Az én történetem egy ismeretlen babával
– Ne sírj már, kérlek! – suttogtam kétségbeesetten, miközben a vonat monoton zakatolása próbálta elnyomni a karomban vergődő kisbaba sírását. A többi utas kíváncsian, néha rosszallóan pillantott ránk, mintha én lennék a hibás mindenért. Pedig alig két órája még azt sem tudtam, hogy létezik ez a gyermek.
Az egész egy szürke, esős reggelen kezdődött a debreceni pályaudvaron. A vonat Budapestre indult, én pedig csak egy átlagos napra készültem: munkainterjú, aztán vissza haza. A peronon egy fiatal nő állt mellettem – talán húszéves lehetett, sovány, sápadt, a kabátja túl nagy volt rá. A karjában egy pokrócba bugyolált csomag. Nem szólt hozzám, de a tekintete tele volt félelemmel.
A fülkében egymás mellé kerültünk. Próbáltam olvasni, de a lány remegő keze és ideges pillantásai elvonták a figyelmem. Egyszer csak megszólalt:
– Bocsánat… segítene nekem valamiben?
Felnéztem. A hangja alig volt több suttogásnál.
– Persze. Mi történt?
– Én… én nem tudom mit tegyek – mondta, és könnyek csordultak végig az arcán. – Ez… ez a kislány… az enyém. De nem tudom megtartani. Nem megy.
Megdermedtem. A vonat közben elindult, az ablakon túl elmosódottak lettek a házak. A lány remegve bontotta ki a pokrócot: egy újszülött nézett rám hatalmas, sötét szemekkel.
– Hogy hívják? – kérdeztem halkan.
– Zsófi – felelte. – De… nem tudom felnevelni. Az anyám kidobott otthonról, az apja nem vállalja. Nincs hova mennem.
A szívem összeszorult. Eszembe jutottak a saját anyámmal vívott harcaim, amikor huszonévesen teherbe estem és ő azt mondta: „Ha megtartod, ne számíts rám!” Akkor elvetettem… és azóta is bánt a döntés.
A lány zokogni kezdett.
– Kérem… vigye el magával! Maga olyan kedvesnek tűnik…
– Ezt nem lehet csak úgy! – tiltakoztam döbbenten. – Ez bűncselekmény lenne…
De ő csak rázta a fejét.
– Inkább magára bízom, mint hogy valami árvaházba kerüljön…
A következő órákban próbáltam rábeszélni, hogy gondolja át. Hívtam volna segítséget, de könyörgött: „Ne hívja a rendőrséget! Csak adjon esélyt neki…”
A vonat már Gödöllőnél járt, amikor végül átadta nekem Zsófit. A kezem remegett, ahogy átvettem a meleg kis testet. A lány leszállt Hatvannál – utoljára visszanézett az ablakon át, aztán eltűnt.
Ott maradtam egyedül egy újszülöttel és ezer kérdéssel. Mit tegyek? Hova forduljak? Mi lesz velem… velünk?
A Keleti pályaudvaron leszálltam. Az emberek tolongtak körülöttem, de én csak álltam ott Zsófival a karomban, mintha megállt volna az idő. Felhívtam a nővéremet:
– Szia, Éva… Tudom, furcsán hangzik, de… van nálam egy baba.
– Micsoda?! Te teljesen megőrültél? – kiabált a telefonba.
– Nem az enyém! Egy lány adta rám a vonaton… Nem tudom mit tegyek!
Éva mindig is gyakorlatias volt.
– Azonnal menj be a kórházba! Vagy hívd a rendőrséget! Ez nem játék!
De képtelen voltam rávenni magam. Zsófi olyan nyugodtan aludt a karomban… úgy éreztem, mintha valami régi adósságot törlesztenék vele szemben – vagy talán önmagammal szemben.
Hazavittem magamhoz. Az első éjszaka pokoli volt: nem volt cumisüveg, pelenka, semmi tapasztalatom. Anyám persze azonnal felhívott:
– Hallottam Évától… Te tényleg hazahoztál egy idegen gyereket? Megőrültél? Mit gondolsz magadról?!
– Anya… csak segíteni akartam neki.
– Segíteni? Magadon kéne segíteni először! Mindig is túl érzékeny voltál…
Napokig bujkáltam mindenki elől. Féltem a hatóságoktól, féltem attól is, hogy elveszik tőlem Zsófit. De közben valami furcsa kötődés alakult ki köztünk: amikor rám nézett azokkal a nagy szemeivel, úgy éreztem, mintha tényleg az anyja lennék.
Végül mégis be kellett mennem a gyámhivatalba. Elmondtam mindent: ki vagyok, hogyan került hozzám Zsófi. A hivatalnok nő először szigorú volt:
– Tudja maga, hogy ez emberrablásnak is minősülhet?
– Nem akartam rosszat… csak segíteni akartam neki! – zokogtam.
Hosszú vizsgálatok következtek: kihallgatások, pszichológusok, családsegítők. Anyám minden nap hívott:
– Ugye most már belátod, hogy hibáztál?
De én csak Zsófira tudtam gondolni.
Végül döntöttek: ideiglenesen nálam maradhatott Zsófi, amíg keresik az édesanyját vagy rokonait. Hetek teltek el így – minden nap attól féltem, hogy elveszik tőlem.
Aztán egy este csöngettek: egy fiatal nő állt az ajtóban – Zsófi anyja volt az.
– Sajnálom… de vissza akarom kapni őt – mondta könnyek között.
Nem haragudtam rá. Átadtam neki Zsófit – de valami örökre megváltozott bennem azon a vonatúton.
Azóta is gyakran gondolok rájuk. Vajon jól döntöttem? Vajon tényleg segítettem? Vagy csak magamat akartam megmenteni?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani magunknak a múlt hibáit egy ilyen döntéssel?