Egyedül a karácsonyfa alatt – Amália és a szomszédasszony története
– Miért nem jössz át hozzám holnap este? – kérdeztem halkan, miközben az ablakon át néztem, ahogy Ilona néni a hóban botorkál a lépcsőház felé. A hangom remegett, talán a hidegtől, talán attól a furcsa szorítástól a mellkasomban, amit már hetek óta éreztem.
Karácsony előestéje volt. A lakásban minden készen állt: a fenyőfa alatt csillogtak a díszek, a bejgli illata betöltötte a szobát, de valahogy minden üresebbnek tűnt, mint valaha. A gyerekeim Németországban élnek, ritkán hívnak, és csak képeslapot küldenek. A férjem három éve elment egy fiatalabb nőhöz. Azóta minden ünnep egyre nehezebb.
Ilona néni megállt az ajtóban, és rám nézett. A szemeiben ugyanazt a magányt láttam, amit magamban is hordozok. – Nem akarok terhedre lenni, Amália – mondta csendesen. – Biztos van jobb dolgod is.
– Ugyan már! – próbáltam mosolyogni. – Ketten legalább nem leszünk egyedül.
Másnap este együtt ültünk az asztalnál. A csend eleinte fojtogató volt. Ilona néni zavartan piszkálta a villájával a töltött káposztát. – Tudod – kezdte halkan –, nekem sosem volt családom. Gyerekkoromban állami gondozásban nőttem fel. Aztán dolgoztam egész életemben, de valahogy mindig kimaradtam mindenből.
Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. – Nekem meg volt családom… de most mégis olyan, mintha nem lenne senkim.
Ilona néni elmosolyodott. – Talán most egymásnak vagyunk.
Az este lassan oldódott. Meséltünk egymásnak régi karácsonyokról, csalódásokról, örömökről. Ilona néni hangja megremegett, amikor arról beszélt, hogyan nézte gyerekként az ablakból más családok ünneplését. Én pedig bevallottam neki, mennyire fáj, hogy a gyerekeim már nem tartanak igényt rám.
A következő hetekben egyre többet találkoztunk. Ilona néni segített nekem főzni, én pedig elvittem őt orvoshoz vagy bevásárolni. Lassan megszoktuk egymás jelenlétét. Egyik este, amikor együtt néztük a tévét, megszólalt:
– Tudod, Amália, sosem gondoltam volna, hogy valaha lesz valakim, akit barátomnak nevezhetek.
Nevettem. – Én sem gondoltam volna, hogy egy szomszédasszony lesz az új családom.
A tavasz beköszöntével egyre többet sétáltunk a közeli parkban. Az emberek furcsán néztek ránk: két idős asszony kézen fogva nevetgélve. De nem törődtünk vele.
Egy nap azonban minden megváltozott. A fiam váratlanul hazajött látogatóba Németországból. Amikor meglátta Ilona nénit nálam ebédelni, ridegen rám szólt:
– Anyu, ki ez a nő? Miért van itt mindig? Nem gondolod, hogy furcsa?
Megpróbáltam elmagyarázni neki, mennyit jelent nekem Ilona néni társasága. De ő csak legyintett.
– Szerintem csak kihasznál téged – mondta dühösen. – Vigyázz magadra!
Aznap este sírtam. Ilona néni csendben leült mellém.
– Ne haragudj rá – mondta halkan. – Csak félti az anyját.
– De miért nem érti meg? – zokogtam. – Miért baj az, ha végre boldog vagyok?
A következő napokban feszültség lett köztünk is. Féltem attól, hogy elveszítem Ilona nénit is – ahogy mindenkit elvesztettem már az életemben.
Egyik este azonban Ilona néni eltűnt. Nem jött át vacsorára, nem válaszolt a telefonra sem. Kétségbeesetten kopogtam be hozzá. Az ajtó zárva volt.
Végül kihívtam a házmestert, aki segített bejutni. Ilona néni a földön feküdt, eszméletlenül.
A mentők gyorsan kiérkeztek. Az orvos azt mondta: stroke-ot kapott.
A kórházban napokig ültem mellette. Fogtam a kezét és imádkoztam érte.
Amikor végre magához tért, rám mosolygott.
– Ne sírj már, Amália! Még nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen!
Nevetve sírtam tovább.
Ilona néni lassan felépült. A fiam is meglágyult: látta rajtam, mennyit jelent nekem ez a barátság. Egy nap azt mondta:
– Anyu… talán igazad van. Lehet, hogy neked most ő az igazi családod.
Most már együtt ünnepeljük a karácsonyt: én, Ilona néni és néha még a fiam is csatlakozik hozzánk videóhíváson keresztül.
Sokszor elgondolkodom: vajon hányan élnek még így magányosan körülöttünk? Hányan várnak arra, hogy valaki végre meghívja őket egy ünnepi vacsorára?
Talán mindannyiunknak szüksége van egy Ilona nénire az életében… vagy talán mi lehetünk valaki másnak az Ilona nénije?