Egyedül a menyemmel: Amikor a család összetartása próbára kerül

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed velem, Dávid! – kiáltottam a nappaliban, miközben a fiam sietve csomagolta a bőröndjét. Az arca sápadt volt, de nem nézett rám.

– Anya, muszáj mennem. Ez az utolsó esélyem, hogy megmentsük a lakást – mondta halkan, és Zsuzsa, a menyem, csak némán állt mögötte, egyik kezével a gömbölyödő hasát simogatva.

Aznap reggel minden megváltozott. A fiam elment egy hetes üzleti útra Debrecenbe, és én egyedül maradtam Zsuzsával. A lakásban csend honolt, csak a hűtő zúgása töltötte be a teret. Próbáltam nem gondolni arra, hogy mennyire feszélyez ez az egész helyzet. Zsuzsa vidékről jött, mindig is éreztem köztünk egyfajta távolságot. Most viszont rám volt utalva – és én is rá.

Az első napokban igyekeztem kedves lenni. Főztem rá, segítettem neki felmenni a lépcsőn, amikor fájt a dereka. De valami nem stimmelt. Egyik este, amikor a mosogatógépet pakoltam, meghallottam Zsuzsa telefonbeszélgetését.

– Igen, anyu, minden rendben lesz. Igen… tudom, hogy most nehéz… de ha sikerül, akkor végre saját lakásunk lehet… – suttogta.

A szívem hevesen vert. Saját lakás? Miről beszélnek? Hiszen most is az én lakásomban élnek! Aznap éjjel alig aludtam. Egyre csak azon járt az eszem: vajon mit terveznek a hátam mögött?

Másnap reggel Zsuzsa szokatlanul korán kelt. A konyhában ültem egy csésze kávéval, amikor bejött.

– Jó reggelt, Éva néni! – mondta mosolyogva.

– Jó reggelt – válaszoltam hűvösen. – Jól aludtál?

– Igen… csak sokat gondolkodom mostanában – felelte. – Tudja, Dáviddal nagyon hálásak vagyunk mindenért.

A hangja remegett. Láttam rajta a feszültséget. Meg akartam kérdezni tőle, mit jelentett az esti beszélgetés, de nem mertem. Ehelyett egész nap figyeltem őt: hogyan telefonál titokban, hogyan ír üzeneteket valakinek.

A harmadik napon már nem bírtam tovább. Amikor Zsuzsa elment zuhanyozni, megláttam az asztalon hagyott telefonját. Egy üzenet villogott rajta: „Holnap megyek az ügyvédhez.”

Az ujjaim remegtek. Ügyvéd? Mi folyik itt? Felhívtam a legjobb barátnőmet, Marikát.

– Marika, szerinted lehetséges, hogy Dávid és Zsuzsa ki akarják sajátítani a lakásomat? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Éva, ne gondolj rögtön a legrosszabbra… de azért légy óvatos! – válaszolta.

Aznap este vacsora közben nem bírtam tovább hallgatni.

– Zsuzsa, mondd el őszintén: miért kellett ügyvédhez menned? – kérdeztem hirtelen.

Zsuzsa arca elsápadt.

– Éva néni… nem akartuk elmondani még… de Dávid nagyon aggódik. A bank bármelyik nap elviheti a lakást a tartozás miatt. Az ügyvédhez azért megyek holnap, hogy megtudjam: van-e lehetőség ráírni a lakást a születendő unokára… hátha így nem veszik el tőlünk.

A szívem összeszorult. Egyszerre éreztem haragot és sajnálatot. Hát ezért titkolóztak! Nem ellenem játszottak – csak kétségbeesetten próbálták menteni azt, ami még menthető.

– Miért nem mondtátok el nekem? – kérdeztem halkan.

– Nem akartuk terhelni magát… már így is annyi mindent tett értünk – suttogta Zsuzsa könnyes szemmel.

Aznap este sokáig beszélgettünk. Elmondtam neki mindent: mennyire félek attól, hogy elveszítem a lakást, hogy mi lesz velük és velem is. Ő is sírt. Megértettem végre: nem ellenségek vagyunk egymásnak, hanem ugyanabban a csónakban evezünk.

Pár nappal később Dávid hazajött. Fáradt volt és megtört.

– Anya… sajnálom – mondta csak ennyit.

Leültünk hárman az asztalhoz. Először beszéltünk őszintén mindenről: pénzről, félelmekről, reményekről. Eldöntöttük: együtt próbáljuk megoldani a helyzetet – akárhogy is alakuljon.

Most itt ülök az ablak előtt és nézem az őszi esőt. Vajon hány család van még ilyen helyzetben? Miért olyan nehéz őszintének lenni egymással? Talán ha hamarabb beszélünk… nem lett volna ekkora baj.