Egyedül az anyaság küszöbén: Judit története
– Judit, ezt most komolyan gondolod? – kérdezte anyám, Ilona, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a teáscsésze felett. Az ablakon túl szürke, februári délután borult a városra, a radiátor halkan zúgott.
– Igen, anya. Nem akarok tovább várni. Harmincnyolc vagyok. Ha most nem lépek, talán soha nem lesz gyerekem – mondtam halkan, de határozottan.
Anyám arca megkeményedett. – De hát egyedül? Hogy képzeled ezt? Egy gyereknek apa is kell! Mit fognak szólni a rokonok? A szomszédok? – hangja egyre élesebb lett.
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy nehéz lesz elfogadtatni velük a döntésemet. Apám, László csak hallgatott, a kezét összekulcsolta az ölében. Mindig is csendes ember volt, de most éreztem, hogy ő is küzd magával.
Az utóbbi években minden barátnőmnek lett családja. Zsuzsi már két gyereket nevel, Eszter harmadikat várja. Én pedig… én csak dolgoztam. Mindig azt mondtam magamnak, hogy majd lesz időm, majd jön valaki. De nem jött. A randik kínosak voltak, a férfiak vagy féltek az elköteleződéstől, vagy már rég családot alapítottak.
Egy este, amikor egyedül ültem a lakásomban, és a Facebookon néztem a babafotókat, rájöttem: nem akarok tovább várni valakire, aki talán sosem érkezik meg. Szeretnék anya lenni. Akkor is, ha egyedül kell végigcsinálnom.
– Anya, kérlek… – kezdtem újra, de Ilona közbevágott.
– És ha beteg lesz a gyerek? Ha te megbetegszel? Ki segít majd? Gondoltál erre? – hangja remegett.
– Igen, gondoltam. Tudom, hogy nehéz lesz. De nem akarom megbánni húsz év múlva, hogy nem próbáltam meg – mondtam.
Apám végre megszólalt: – Judit, mi mindig itt leszünk neked. De féltünk téged. Ez nagy felelősség.
– Tudom, apa. De ez az én döntésem – néztem rájuk könnyes szemmel.
A következő hetekben minden beszélgetés erről szólt. Anyám próbált lebeszélni: „Még találhatsz valakit! Menj el több helyre!” A barátnőim közül volt, aki támogatott („Bátor vagy!”), mások csak sajnálkozva néztek rám.
A munkahelyemen is éreztem a feszültséget. Az irodában mindenki tudta már: „Judit lombikra készül.” A folyosón suttogtak mögöttem. Egyik nap a főnököm, Gábor félrehívott:
– Judit, biztos vagy benne? Tudod, mennyi stresszel jár ez? És ha kiesel hónapokra?
– Megoldom – feleltem halkan.
Az első konzultációra egyedül mentem a klinikára. A váróban fiatal párok ültek kézen fogva. Én csak magamban szorongattam a táskámat. Az orvos kedves volt:
– Egyre több nő dönt így manapság Magyarországon is. Nem vagy egyedül – mondta biztatóan.
De mégis egyedül éreztem magam. Este otthon sírtam. Vajon tényleg helyes ez az út? Vajon önző vagyok?
Egyik nap anyám felhívott:
– Judit… beszéltem Marika nénivel is erről. Azt mondta, az ő unokahúga is így csinálta Békéscsabán. Talán mégsem olyan szokatlan ez…
Éreztem, hogy kezd megváltozni benne valami. Talán elfogadja majd.
A beavatkozás előtt apám átjött hozzám.
– Hoztam neked egy kis levest – mondta zavartan. – Anyád főzte… Tudod… mi csak azt akarjuk, hogy boldog légy.
Megöleltem őt. Először éreztem igazán: nem vagyok teljesen egyedül.
A beavatkozás után hetekig vártam az eredményt. Minden nap újabb remény és újabb félelem volt. Egy reggel pozitív lett a teszt.
Anyám sírva fakadt örömében: – Kislányom… bocsáss meg nekem! Féltettelek… de most már csak örülök neked!
A család lassan elfogadta a helyzetet. A rokonok is gratuláltak – persze voltak rosszalló pillantások is a faluban, de már nem érdekelt.
Most itt ülök a kiságy mellett, és nézem az alvó kisfiamat. Minden nehézség ellenére boldog vagyok. De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést:
Vajon jól tettem? Vajon tényleg lehet teljes családot adni egy gyermeknek egyedülálló anyaként Magyarországon? Ti mit gondoltok erről?