Egyedül az árnyékban: Egy magyar édesanya küzdelme a boldogságért
– Anya, miért sírsz már megint? – kérdezte Zsófi, miközben a konyhaasztalnál ültem, kezem a fejembe temetve. A hajnali fény beszűrődött a panel ablakán, és én próbáltam elrejteni a könnyeimet a gyerekeim elől. De Zsófi már nagy volt, mindent látott.
– Csak egy kicsit fáradt vagyok, kicsim – hazudtam neki, miközben Bence még az ágyban aludt. A férjem, Gábor, három hónapja hagyott el minket. Egyik napról a másikra tűnt el az életünkből, csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Ne haragudj, nem bírom tovább.” Azóta minden nap egy harc volt: harc a pénzért, harc az időért, harc önmagamért.
A munkahelyemen, egy kis pékségben dolgoztam reggel hattól délután kettőig. A főnököm, Ilona néni mindig azt mondta: „Juditkám, te vagy a legszorgalmasabb itt, de hát tudod, nem tudok többet fizetni.” A fizetésem alig volt elég a rezsire és az ételre. A gyerekeknek új cipőt venni luxusnak számított.
A családom sem segített. Anyám szerint „magadnak kerested a bajt”, apám pedig csak annyit mondott: „Egy rendes asszony nem marad egyedül.” A testvérem, András, vidéken élt a családjával, ritkán hívott fel. Egyedül maradtam Budapesten két gyerekkel és egy rakás számlával.
Egy este, amikor Bence lázas lett és nem volt pénzem orvosra vinni, úgy éreztem, összeroppanok. Zsófi odabújt hozzám az ágyban.
– Anya, ne aggódj! Majd én is segítek! – mondta komolyan.
Akkor döntöttem el: nem adhatom fel. Nem lehetek gyenge előttük. Másnap reggel felhívtam egy régi barátnőmet, Katát, aki saját kézműves boltját vezette a belvárosban.
– Kata, nincs valami munka nálad? Bármit elvállalok! – kérleltem.
– Judit, pont most keresek valakit! Gyere be holnap!
Így kezdődött minden. Délutánonként Katánál dolgoztam, esténként pedig otthon készítettem apró kézműves ékszereket. Az első hónapban alig adtam el valamit. De Kata bátorított:
– Ne add fel! Látod ezt a karkötőt? Egy vevőm azt mondta, még sosem látott ilyet! Csinálj még!
A Facebookon kezdtem hirdetni a termékeimet. Eleinte csak néhány ismerős rendelt tőlem. Aztán egy nap egy népszerű magyar blogger megosztotta az oldalamat. Aznap este több mint száz üzenetet kaptam.
A pénz lassan elkezdett befolyni. Először csak annyit kerestem, hogy ki tudjam fizetni Bence gyógyszerét és Zsófi új cipőjét. Aztán egyre többen rendeltek tőlem. Fél év múlva már annyi megrendelésem volt, hogy otthagytam a pékséget.
De nem mindenki örült a sikeremnek. Anyám továbbra is csak kritizált:
– Ez nem igazi munka! Mikor lesz rendes állásod?
A szomszédok is összesúgtak mögöttem:
– Nézd már, Judit milyen nagy lábon él! Biztosan valami férfi segíti…
De én csak mentem előre. Egy év múlva már saját kis műhelyem volt a lakás egyik szobájában. Zsófi segített csomagolni, Bence rajzokat készített az ékszerekhez.
Egy nap meghívást kaptam egy női vállalkozói rendezvényre előadónak. Először féltem: mit mondhatnék én? De amikor kiálltam a színpadra és elmeséltem a történetemet – hogy milyen érzés egyedül maradni két gyerekkel, hogy mennyire fáj az emberek ítélkezése –, sokan sírtak a közönségben.
Azóta rendszeresen hívnak motivációs előadásokra. Sokan írnak nekem levelet: „Judit, te adtál nekem erőt!”
De még most is vannak nehéz napok. Vannak esték, amikor magányosan ülök a sötétben és azon gondolkodom: vajon jó anya vagyok-e? Vajon elég vagyok-e nekik?
Zsófi egyszer azt mondta:
– Anya, te vagy a legerősebb ember, akit ismerek.
Talán igaza van. Talán tényleg erős vagyok. De néha csak egy ölelésre vágyom…
Mit gondoltok? Lehet-e igazán újrakezdeni mindent Magyarországon egyedülálló anyaként? Ti mit tennétek a helyemben?