Egyedül Budapesten: Egy anya kiáltása a csendben

– Anya, ezt most nem tudjuk megoldani – mondta Zsuzsa, a legidősebb lányom, miközben idegesen babrálta a telefonját. A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett, ahogy a teáscsészét szorongattam. A szívem összeszorult. – De hát csak egy szobát kérnék, nem akarok terhet jelenteni… – próbáltam halkan, de a hangom elhalt a lakásban terjengő csendben.

Zsuzsa felsóhajtott. – Tudod jól, hogy a gyerekeknek is kell a hely, meg hát Gábor is otthonról dolgozik. Nem férnél el nálunk, anya. Majd gyakrabban meglátogatunk, jó? – mondta, de már a kabátját vette.

Amikor becsukódott mögötte az ajtó, úgy éreztem, mintha az egész világ zárult volna rám. Egyedül maradtam a gondolataimmal és azzal a fájdalmas felismeréssel, hogy valahol útközben elveszítettem a családomat. A férjem halála óta minden nap egyre nehezebb lett. A reggelek csendje már nem békés, hanem nyomasztó. A rádióban ugyan szól a zene, de csak még jobban kiemeli a lakás ürességét.

A másik lányom, Eszter sem volt másképp. – Anya, mi is épp most vettünk fel hitelt a lakásra. Kicsi a hely, két gyerek mellett nem tudnánk megoldani… – mentegetőzött telefonon. Hallottam a háttérben a gyerekek zsivaját, és egy pillanatra elöntött az irigység: nekik ott van egymás, nekem meg csak ez a négy fal.

Próbáltam elfoglalni magam: kertészkedtem az erkélyen, kötögettem, néha elmentem a közeli piacra beszélgetni az árusokkal. De minden este ugyanazzal az ürességgel feküdtem le: vajon tényleg ennyi maradt nekem az életből? Egyedül lenni egy városban, ahol minden utcasarkon emlékek kísértenek?

Egyik este váratlanul becsöngetett a szomszédom, Marika néni. – Ilonka, gyere át egy teára! – mondta mosolyogva. Elfogadtam a meghívást. Az ő lakása is kicsi volt, de tele élettel: fényképek az unokákról, régi porcelánok, halk zene szólt. Beszélgettünk régmúlt időkről, gyerekekről, veszteségekről.

– Tudod, Ilonka – mondta Marika néni –, én is átéltem ezt. Az ember azt hiszi, hogy ha mindent megtett a családjáért, akkor majd öregkorára visszakap valamit abból a szeretetből. De néha csak az emlékek maradnak.

Hazafelé menet sokáig gondolkodtam ezen. Vajon tényleg ennyi lenne? Hogy csak várjam a napokat, hátha egyszer valaki rám nyitja az ajtót?

Egyik reggel elhatároztam: változtatok. Felhívtam Zsuzsát. – Kislányom, tudom, hogy nehéz most mindenkinek. Nem haragszom rátok. Csak azt szeretném kérni: néha hívjatok fel. Nem kell nagy dolgokat tenni értem… csak hallani akarom a hangotokat.

Zsuzsa hallgatott egy pillanatig. – Anya… sajnálom. Próbálunk jobban odafigyelni rád.

De a hétköznapok nem változtak meg varázsütésre. Továbbra is magányos voltam. Egy nap azonban találkoztam egy régi ismerőssel a parkban: Pista bácsi volt az, akivel régen együtt jártam táncolni a művelődési házba.

– Ilonka! Hát te? Rég láttalak! – kiáltott fel örömmel.

Beszélgetni kezdtünk, és kiderült: ő is hasonló cipőben jár. Meghívott egy nyugdíjas klubba, ahol hetente egyszer összegyűlnek beszélgetni, társasjátékozni.

Először félve mentem el – mi lesz, ha nem fogadnak be? De már az első alkalommal éreztem: itt végre nem vagyok láthatatlan.

Azóta minden héten várom ezeket az alkalmakat. Új barátokat szereztem: Margitot, aki mindig viccelődik; Lajost, aki remekül sakkozik; és persze Pista bácsit is.

A gyerekeim továbbra is elfoglaltak – néha felhívnak, néha meglátogatnak –, de már nem várom tőlük azt az odafigyelést, amit régen reméltem. Megtanultam: néha magunknak kell megtalálnunk az örömöt.

De mégis… amikor este lekapcsolom a villanyt és csend lesz körülöttem, újra előjönnek a kérdések: Vajon mit rontottam el? Miért lett ilyen távolságtartó a családom? És vajon hányan élnek még így ebben a városban – csendben várva egy telefonhívást vagy egy kopogást az ajtón?

Talán nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel… Ti mit gondoltok? Vajon tényleg csak ennyi jut nekünk időskorunkra? Vagy lehet még újrakezdeni?