Egyedül egy háromszobás házban: Kísérletem, hogy újra közel kerüljek a családomhoz
– Miért nem jöttök át hozzám hétvégén? – kérdeztem Zsófitól, a lányomtól, miközben a telefonban próbáltam elrejteni a hangomban bujkáló kétségbeesést. – Tudod, apa, a gyerekeknek edzésük van, Gábor dolgozik, én meg… – hallottam, ahogy elcsuklik a hangja. – Majd meglátjuk.
Letettem a telefont, és a csend úgy zuhant rám, mint egy vastag takaró. A háromszobás házban minden zugban ott visszhangzott a múlt: a gyerekek nevetése, az ünnepi vacsorák zaja, az anyjuk halk éneke. Most csak a hűtő zümmögése és a saját lélegzetem töltötte be a teret. Hetvenkét éves vagyok, de még mindig dolgozom a könyvelőirodában, mert ott legalább emberek vesznek körül. Otthon viszont csak az emlékek.
Egy este, amikor különösen nehéz volt az üresség, elhatároztam: meghívom Zsófit és Balázst, a fiamat is, hogy költözzenek hozzám családostul. Talán így újra lesz élet a házban. Másnap reggel már hívtam is őket.
– Apa, biztos vagy benne? – kérdezte Balázs hitetlenkedve. – Négyen vagyunk, két gyerek, meg Anna… Nem lesz ez sok?
– Nem lesz. Sőt, pont ez hiányzik nekem – válaszoltam gyorsan. – A ház nagy, mindenki elfér. Legalább újra együtt lehetünk.
Hosszas győzködés után mindketten igent mondtak. Két hét múlva először Zsófiék érkeztek meg: Gábor kissé kelletlenül cipelte be a bőröndöket, a két unoka pedig rögtön birtokba vette a nappalit. Balázsék csak később költöztek be; Anna már az első este közölte velem: – Sanyi bácsi, remélem, nem baj, ha néha késő estig dolgozom online. A gyerekeknek is kell majd egy kis magánszféra.
Az első napokban mindenki igyekezett alkalmazkodni. Reggelente együtt reggeliztünk; Zsófi teát főzött, Balázs újságot olvasott, az unokák pedig veszekedtek azon, ki ülhet az ablak mellé. Úgy éreztem, végre újra család vagyunk.
De hamar kiderült: az együttélés nem olyan idilli, mint ahogy elképzeltem. Egyik este Gábor félrehívott:
– Sanyi bátyám, nem akarok panaszkodni, de kicsit szűkös így mindenkinek. A gyerekek nem tudnak rendesen tanulni, Zsófi is feszültebb lett.
Anna is panaszkodott:
– Apa, kérlek, ne szólj rá mindig a gyerekekre! Más világ van már. Ha egész nap csak azt hallják, hogy mit csinálnak rosszul…
Én csak álltam ott némán. Próbáltam segíteni: főztem rántottát reggelire, elmosogattam vacsora után, de valahogy mindig útban voltam. Egyik este hallottam, ahogy Zsófi halkan mondja Gábornak:
– Nem tudom meddig bírjuk ezt… Apa jó szándékú, de mindenbe beleszól.
A szívem összeszorult. Én csak azt akartam, hogy újra legyen családom.
A hétvégék sem lettek jobbak: mindenki máshova ment volna. Az unokák barátokhoz akartak menni, Balázs focimeccset nézett volna otthonról, Anna pedig online meetingeken ült egész szombaton. Én meg csak ültem az üres ebédlőasztalnál a húslevessel.
Egy vasárnap reggel Zsófi leült mellém.
– Apa… Szeretünk téged. De ez így nem megy tovább. Mindenki feszült. Talán jobb lenne mindenkinek egy kis távolság.
Nem szóltam semmit. Csak bólintottam.
Két héttel később mindenki visszaköltözött a saját lakásába. A ház újra kiürült. Az első este csak ültem a nappaliban és néztem a családi fotókat a falon.
Most már tudom: nem lehet visszahozni azt, ami elmúlt. A gyerekeimnek saját életük van; az unokáim más világban nőnek fel. Én pedig maradtam egyedül ebben a nagy házban – de legalább megpróbáltam.
Vajon tényleg ennyire el kell engedni egymást? Vagy csak én nem tudtam jól szeretni őket? Ti mit tennétek a helyemben?