Egyetlen ebéd, ami mindent megváltoztatott – Az a bizonyos 900 ezer forintos borravaló

– Már megint késel, Nóri! – csattant fel anyám hangja, ahogy beléptem a konyhába. A reggeli műszakban már harmadszor fordult elő ezen a héten, hogy elkéstem öt percet. De mit tehettem volna? A villamos megint lerobbant, és a cipőm talpa is levált. – Bocsánat, anya, de tényleg mindent megtettem – motyogtam, miközben gyorsan felkaptam a kötényt. A családi kisvendéglőnk, a „Kis Tisza”, már nyitás előtt tele volt feszültséggel. Apám a pult mögött morogva törölgette a poharakat, öcsém, Gergő pedig a hátsó udvaron cigizett titokban.

Aznap valahogy minden nehezebben ment. Az asztalok ragadtak, a kávéfőző csöpögött, és az egyik törzsvendég, Laci bácsi, már reggel kilenckor panaszkodott, hogy hideg a rántotta. Aztán dél körül bejött egy idegen férfi. Magas volt, őszülő halántékkal, elegáns kabátban. Leült az ablak mellé, és csendben nézte az utcát. Nem volt benne semmi különös, mégis éreztem, hogy valami más vele kapcsolatban.

– Mit hozhatok? – kérdeztem tőle óvatosan.

– Egy adag gulyáslevest és egy pohár szódát kérek – válaszolta mosolyogva. A hangja nyugodt volt, szinte megnyugtató ebben a zűrzavarban.

Miközben a levest vittem neki, hallottam, ahogy anyám és apám a konyhában veszekednek. – Nem bírjuk tovább így! – mondta apám. – Ha nem lesz több vendégünk, bezárhatunk karácsonyra.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy igazuk van. Az utóbbi hónapokban egyre kevesebben jöttek hozzánk. Az infláció, a rezsiárak… mindenki spórolt. Mi is. Már régóta nem vettünk új abroszt vagy tányért. A családi vacsorák is elmaradtak. Csak dolgoztunk és aggódtunk.

Az idegen csendben evett. Néha rám mosolygott, amikor elhaladtam mellette. Amikor végzett, intett, hogy kérné a számlát.

– 2 500 forint lesz – mondtam neki halkan.

Elővette a pénztárcáját, majd egy pillanatra rám nézett. – Tudja, kisasszony… ritkán találkozom ilyen kedvességgel és őszinte figyelemmel. Szeretném meghálálni.

Azt hittem, csak udvariasságból mondja. De amikor átnyújtotta a számlatömböt, megláttam: egy vastag borítékot csúsztatott mellé.

– Ezt tessék elfogadni – mondta halkan.

Kinyitottam. 900 ezer forint volt benne. Majdnem elejtettem.

– Ez… ez biztosan tévedés! – hebegtem.

– Nem az – mosolygott újra. – Néha egy egyszerű ebéd is lehet életmentő. Kívánom, hogy legyenek boldogabb napjaik.

A könnyeim kicsordultak. Anyám odajött, és amikor meglátta a pénzt, először azt hitte, átverés az egész.

– Ez nem lehet igaz! – kiáltotta apám is.

Az idegen csak bólintott, majd felállt és elment. Utána rohantam az utcára, de már eltűnt a tömegben.

Aznap este először ültünk le együtt vacsorázni hónapok óta. Anyám sírt örömében, apám csak némán nézte az asztalt. Gergő végre letette a telefont és hozzánk szólt:

– Talán mégis van remény…

De a pénz nem oldott meg mindent egyik pillanatról a másikra. Másnap anyám már azon aggódott, hogy vajon be kell-e jelenteni az adóhivatalnak ekkora borravalót. Apám attól félt, hogy ha elterjed a hír, mindenki csak pénzért jön majd hozzánk.

A faluban is hamar elterjedt a történet. Volt, aki irigykedett: „Nekünk miért nem ad senki ennyit?” Mások gratuláltak: „Megérdemlitek!”

Én pedig csak ültem esténként az ablakban és azon gondolkodtam: vajon tényleg ilyen egyszerű lenne? Egyetlen jó cselekedet képes megváltoztatni egy egész család sorsát?

Azóta is minden nap keresem azt az idegent az utcán. Sosem láttam többé. De minden alkalommal, amikor valaki belép hozzánk és mosolyogva rendel egy tál levest vagy egy szelet rántott húst, eszembe jut: talán mindannyian lehetünk valaki számára csoda egy nehéz napon.

Ti mit tennétek? Elfogadnátok ekkora összeget egy idegentől? Vagy inkább visszautasítanátok? Vajon tényleg léteznek még ilyen emberek Magyarországon?