Egyetlen filter, két élet – Amikor negyvenkettő évesen újrakezdtem
– Te, Zsuzsa, szerinted tényleg érdemes még próbálkozni? – kérdeztem Judittól, miközben a konyhapulton könyököltem, és a kávémat kavargattam. Judit csak legyintett.
– Nehogy regisztrálj valami társkeresőre! Ott csak csalódás ér. Inkább menj el valahová, ismerkedj személyesen. Vagy… – elmosolyodott – tudod mit? Van egy ismerősöm, Gábor. Egyedülálló, rendes férfi. Adj egy esélyt neki!
Így kezdődött minden. Negyvenkét évesen, egy válás után, két kamasz gyerekkel a hátam mögött, újra ott találtam magam a startvonalon. A szívem tele volt félelemmel és reménnyel egyszerre. Gáborral egy kávézóban találkoztunk először. Magas volt, kissé kopaszodó, de kedves mosollyal. Óvatosan beszélgettünk, mintha mindketten attól félnénk, hogy egy rossz szó mindent elronthat.
A második találkozásunkra készülve eldöntöttem: most én viszek valamit. A város legjobb cukrászdájában vettem egy méregdrága málnás pitét – gondoltam, ezzel biztosan leveszem a lábáról. Amikor megérkeztem Gábor lakására, kissé idegesen nyújtottam át a dobozt.
– Ez neked hoztam – mondtam mosolyogva.
– Ó, köszönöm! – vette át, majd gyorsan a hűtőbe tette. – Majd később megesszük.
Kicsit furcsálltam, de nem szóltam semmit. Leültünk a nappaliban. Gábor elővett két bögrét és egyetlen teafiltert.
– Remélem, szereted a citromos teát – mondta.
Néztem, ahogy a filtert először az ő bögréjébe mártja, majd az enyémbe teszi át. A víz alig színeződött el. Zavartan kavargattam az italt.
– Nem akarsz inkább kávét? – kérdeztem halkan.
– Nem szoktam tartani itthon – felelte vállat vonva.
A beszélgetés döcögött. Próbáltam érdeklődni a munkájáról (könyvelő volt), ő pedig udvariasan kérdezett a gyerekeimről. De valahogy minden mondat között ott lebegett valami kimondatlan feszültség.
– És… gyakran jársz így vendégségbe? – kérdeztem végül.
– Nem igazán. Inkább szeretek egyedül lenni – mondta halkan.
A pite ott lapult a hűtőben. Egyre inkább úgy éreztem magam, mintha betolakodó lennék az életébe. A lakás makulátlanul tiszta volt, de rideg és személytelen. Sehol egy családi fotó, egy gyerekkori emlék vagy egy kedves apróság.
– Gábor, miért nem vágjuk fel azt a sütit? – próbáltam oldani a hangulatot.
– Most nem vagyok éhes – felelte kurtán.
A levegő megfagyott közöttünk. Hirtelen minden olyan nevetségesnek tűnt: a drága pite, az egyetlen filterből főzött tea, az erőltetett udvariasság. Felálltam.
– Azt hiszem, mennem kell – mondtam halkan.
Gábor nem tartóztatott. Az ajtóban még egyszer visszanéztem rá. A tekintete üres volt, mintha már rég máshol járna gondolatban.
Hazafelé menet sírtam az autóban. Nem is Gábor miatt – hanem magam miatt. Azért a sok elvesztegetett évért, a csalódásokért, az örökös újrakezdésért. Otthon Juditnak mindent elmeséltem.
– Zsuzsa, ne hibáztasd magad! – ölelt át. – Nem veled van baj. Egyszerűen vannak emberek, akik nem tudnak vagy nem akarnak közel engedni senkit.
De én mégis magamban kerestem a hibát. Talán túl sokat vártam? Talán túl görcsösen akartam bizonyítani, hogy újra szerethető vagyok?
A következő hetekben kerültem mindenféle ismerkedést. A gyerekeim is észrevették rajtam a változást.
– Anya, miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte Dóri egyik este.
– Csak fáradt vagyok kicsim – hazudtam.
De belül tombolt bennem a kérdés: vajon tényleg van még esélyem boldognak lenni? Vagy negyven felett már csak ilyen félresikerült találkozások jutnak?
Egy este aztán váratlanul csörgött a telefonom. Gábor volt az.
– Zsuzsa… ne haragudj a múltkorért. Nem vagyok jó ezekben a dolgokban. De szeretném jóvátenni. Eljössz velem sétálni a Margitszigetre?
Hezitáltam. Végül igent mondtam.
A séta alatt Gábor megnyílt. Elmesélte, hogy évekkel ezelőtt elvesztette az édesanyját, azóta nehezen enged közel bárkit is magához.
– Félek attól, hogy ha valakit megszeretek, újra elveszítem – mondta csendesen.
A szívem összeszorult. Megértettem őt – de azt is tudtam: nekem most olyan társ kellene, aki képes adni is, nem csak bezárkózni.
A séta végén elköszöntünk egymástól. Nem lett belőlünk pár. De valahogy mégis könnyebb lett a lelkem.
Most itt ülök a konyhában, nézem az üres bögrét és azon gondolkodom: vajon hányan vagyunk még így? Hányan próbálunk újrakezdeni negyven felett, miközben cipeljük magunkkal a múlt sebeit? És vajon tényleg lehet-e még hinni abban, hogy egyszer valaki nem csak elteszi a sütit a hűtőbe… hanem leül mellénk és együtt esszük meg?