Egyszer azt javasoltam a gyerekeimnek, hogy látogassák meg a nagymamájukat: azt hittem, nem fogja elküldeni őket, de tévedtem

– Anya, kérlek, csak most az egyszer! – könyörögtem a telefonba, miközben a hátamon csüngött a hároméves Bence, és a konyhában égett a rántás. – Csak egy órára vigyázz rájuk, amíg elmegyek a szülői értekezletre!

A vonal másik végén csend. Hallottam, ahogy anyám sóhajt egyet, aztán halkan, de határozottan válaszolt: – Nem, Zsuzsi. Nekem is van életem. Nem tudom vállalni.

A szívem összeszorult. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha egyszer gyerekeim lesznek, anyám majd örömmel segít. Hiszen én is ott voltam neki, amikor apu meghalt, amikor beteg lett, amikor minden összeomlott körülötte. Most mégis úgy éreztem magam, mint egy idegen.

A férjem, Gábor késő estig dolgozott az építkezésen. A két nagyobbik gyerek, Lilla és Marci, már alsó tagozatosok voltak, de délután négy után nem volt hova menniük. Minden hónapban egy kisebb vagyont fizettem ki az iskolai napköziért és a bébiszitterért. Néha úgy éreztem, mintha egyedül lennék ebben az egészben.

Aztán megszületett Bence. Azt hittem, talán most minden más lesz. Anyám majd meglágyul, hiszen ki tudna ellenállni egy újszülött mosolyának? De nem így történt.

Egyik délután Lilla odajött hozzám: – Anya, miért nem mehetünk át nagyihoz? Régen mindig ott aludtunk nála.

Elakadt a szavam. Mit mondjak neki? Hogy a nagymamája nem kíváncsi rájuk? Hogy valami történt köztünk, amit én sem értek igazán?

– Tudod, kicsim – kezdtem óvatosan –, nagyi mostanában elfoglalt. De ha szeretnétek, felhívhatjátok.

Lilla szemei megteltek könnyel. – De én látni akarom! – tört ki belőle.

Aznap este hosszasan beszélgettem Gáborral. – Nem értem anyádat – mondta fáradtan. – Az én anyám is dolgozik még, de ha kell, mindig ugrik. Miért ilyen rideg veletek?

Nem tudtam válaszolni. Talán valamit rosszul csináltam? Túl sokat kértem tőle? Vagy csak elfáradt az évek során?

Egy hét múlva összeszedtem minden bátorságomat és elvittem a gyerekeket anyámhoz. Útközben Lilla izgatottan mesélte Marcinak, mennyire szereti a nagyi palacsintáját. Bence az autóban elaludt.

Anyám ajtót nyitott, de az arcán nem láttam örömöt.

– Szia anya! – próbáltam mosolyogni. – Gondoltuk, meglepünk.

Anyám végigmért minket. – Most nem alkalmas – mondta hűvösen. – Vendégeim lesznek.

Lilla szorosan megfogta a kezem. Marci lehajtotta a fejét.

– De nagyi… – kezdte Lilla.

– Most menjetek haza! – vágott közbe anyám.

Az autóban síri csend volt hazafelé. Otthon Bence felébredt és sírni kezdett. Lilla bezárkózott a szobájába.

Aznap este elővettem egy régi fényképalbumot. Ott voltunk mindannyian: anyám fiatalon, én kislányként a karjában, apu mosolyogva mögöttünk. Hová tűnt ez a szeretet?

Másnap reggel anyám felhívott.

– Zsuzsi, ne haragudj… csak fáradt vagyok mostanában. Nem akarom, hogy azt higgyétek, nem szeretlek benneteket.

– Akkor miért nem segítesz? Miért zársz ki minket az életedből? – tört ki belőlem.

– Mert félek… Félek attól, hogy újra elveszítek valakit. Apád halála óta nem vagyok ugyanaz az ember. Nem akarok kötődni… mert ha elveszítelek titeket is… – elcsuklott a hangja.

Hosszú csend következett.

– Anya… mi itt vagyunk neked. Szükségünk van rád – mondtam halkan.

Azóta sem változott sok minden. Anyám néha felhívja a gyerekeket videón, de személyesen ritkán találkozunk. A napközi továbbra is drága mulatság maradt számunkra.

De minden este, amikor lefektetem Bencét és betakarom Lillát meg Marcit, arra gondolok: vajon én is ilyen leszek majd egyszer? Vajon képes leszek majd közel engedni magamhoz az unokáimat?

Ti mit gondoltok? Lehet-e újraépíteni egy családot ennyi fájdalom után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?