Éjszakai műszakok, nappali álmok – Egy magyar apa küzdelme és csodája

– Apa, mikor jössz már haza? – kérdezte Zsófi, miközben a telefon túloldalán halk szipogás hallatszott. A szívem összeszorult. Már megint későn érek haza, gondoltam magamban, miközben a gyár neonfényei alatt, olajos kezekkel próbáltam összeszedni magam. – Még két óra, kicsim, aztán otthon vagyok – hazudtam, mert tudtam, hogy a túlóra ma is elkerülhetetlen.

Két éve vagyok egyedül. Amióta Ági elment, minden rám szakadt: a gyerekek, a háztartás, a számlák. A válás után a barátok is elmaradoztak, anyám beteg lett, apám már rég nincs. Maradtam én és a két gyerek: Zsófi és Marci. Minden éjjel a csepeli gyárban robotolok, nappal próbálok apjuk lenni. Néha úgy érzem, csak egy árnyék vagyok az életükben.

A műszakvezető, Laci bácsi odalépett hozzám: – Gábor, ne hajtsd túl magad! – mondta csendesen. – Tudod jól, miért csinálom – feleltem fásultan. – A gyerekeknek kell az új cipő, meg a tankönyv. Megint jön a szeptember…

Hazafelé a buszon bámultam ki az ablakon. A város még aludt, csak néhány taxis és hajléktalan lézengett az utcán. Az arcomhoz tapadt a fáradtság. Otthon Zsófi már az ajtóban várt pizsamában, Marci még aludt. Megöleltem őket. Az ilyen pillanatokért érdemes élni.

A hétköznapok monotonitása lassan felemésztett. Egyik nap Marci sírva jött haza az iskolából: – Apa, nekem nincs olyan focicipőm, mint a többieknek! – zokogta. Próbáltam magyarázni neki, hogy majd lesz, de tudtam, hogy hazudok. A pénz mindig kevés volt.

Egyik este Zsófi odabújt hozzám: – Apa, miért nem vagyunk olyan család, mint a többiek? Miért nincs anyukánk? Miért dolgozol mindig? – Nem tudtam mit mondani. Csak annyit suttogtam: – Mert szeretlek titeket.

Aztán egy reggel minden megváltozott. A postaládában egy névtelen boríték várt rám. Benne egy levél: „Gábor! Tudom, mennyit küzdesz a gyerekeidért. Fogadd el ezt a segítséget!” És egy bankszámla-kivonat: 18 millió forint utalás! Először azt hittem, valami átverés. De nem volt az.

Kétségbeesetten hívtam fel Laci bácsit: – Te tudsz erről valamit? – kérdeztem remegő hangon. – Nem én voltam… de talán valaki figyelt téged – mondta sejtelmesen.

Aznap este leültem a gyerekekkel: – Képzeljétek el, valaki nagyon jót tett velünk! Mostantól nem kell aggódnunk a pénz miatt egy darabig. Elmehetünk nyaralni is! Zsófi szeme felcsillant: – Tényleg? Akkor megnézhetjük végre a Balatont? – Igen, kicsim! – mondtam könnyes szemmel.

A Balaton partján ülve néztem őket játszani. Marci boldogan futott a vízbe, Zsófi kagylókat gyűjtött. Évek óta először éreztem azt, hogy talán minden rendbe jöhet.

De a csoda árnyékot is vetett ránk. A rokonok hirtelen újra felbukkantak: – Gábor, hallottuk, hogy szerencséd volt! Nem segítenél nekünk is egy kicsit? – kérdezte Irén néni sunyi mosollyal. A szomszédok is másként néztek rám: irigység és pletyka terjedt végig az utcán.

A gyerekek boldogabbak lettek, de bennem ott maradt a félelem: mi lesz, ha elfogy ez a pénz? Megváltozik-e tőle az életünk igazán? Vagy csak ideiglenes menedék ez a viharban?

Egy este Zsófi odajött hozzám: – Apa, most már többet leszel velünk? Nem kell annyit dolgoznod? – Megsimogattam a haját: – Igen, most már többet leszek veletek.

De amikor éjjel egyedül maradtam a gondolataimmal, csak ez járt a fejemben: Vajon tényleg megérdemeljük ezt az ajándékot? Vagy csak szerencsénk volt? És ha egyszer mindez elmúlik… akkor mi marad nekünk?

Ti mit gondoltok? Lehet újrakezdeni egy ilyen csoda után? Vagy örökre megmarad bennünk a félelem és a hála keveréke?