Eladtam az otthonom a fiamért – és mindent elveszítettem
– Anya, kérlek, csak most az egyszer segíts! – Gábor hangja remegett a telefonban, ahogy az éjszaka közepén hívott. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy baj van, de még nem sejtettem, mennyire mély a gödör, amibe kerültünk.
Aznap este nem tudtam aludni. Folyton Gábor szavai visszhangoztak a fejemben. „Ha most nem segítesz, mindent elveszítek.” Azt mondta, tartozik, de nem részletezte. Csak annyit mondott: „Anyu, kérlek!”
Másnap reggel elmentem hozzá. A lakásban fojtott cigarettaszag terjengett, az asztalon üres sörösdobozok sorakoztak. Gábor a kanapén ült, karikás szemekkel, remegő kézzel. – Mi történt? – kérdeztem halkan.
– Elcsesztem mindent – suttogta. – Tartozom… sokkal többel, mint amit gondoltam. Ha nem fizetek, baj lesz.
Azt hittem, valami rossz társaságba keveredett. Aztán elővette a papírokat: kölcsönszerződések, adósságcédulák. Az összegek láttán elsápadtam. – Hogy lehet ez? – kérdeztem döbbenten.
– Nem tudom… csak nőtt és nőtt… – motyogta.
Hazamentem, és egész nap csak ültem az ablak előtt. Néztem a kertet, amit apámmal ültettünk tele rózsával még gyerekkoromban. A házat, amit harminc év alatt építettünk fel az apjával. Az otthonomat.
Este felhívott Gábor. – Anya… ha most nem segítesz…
Nem tudtam nemet mondani. Mindig is ő volt a gyenge pontom. Egyedül neveltem fel, miután az apja meghalt. Mindig azt mondtam magamnak: a család az első.
Két hét múlva eladtam a házat. Olcsón ment el, de gyorsan kellett a pénz. Gábor megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor átadtam neki a pénzt. – Megígérem, anya, most minden rendbe jön!
Az első hónapban még tartotta magát. Munkát keresett, néha eljött hozzám – akkor már egy kis albérletben laktam Zuglóban –, hozott virágot is egyszer. De aztán egyre ritkábban jelentkezett.
Egy este váratlanul becsöngetett hozzám. Részeg volt, a szeme véreresen csillogott. – Anya… kellene még egy kis pénz…
– Gábor! – kiáltottam rá először életemben. – Mit csináltál a pénzzel?
– Csak egy kis szerencse kellett volna… – motyogta.
Akkor értettem meg mindent. A pénz nem ment el tartozásokra. Eljátszotta. Kártyán, gépeken… kocsmákban.
– Hazudtál nekem! – zokogtam.
– Anya… ne haragudj… csak segíteni akartam magamon…
Aznap este kidobtam őt a lakásból. Napokig nem aludtam, csak sírtam. A szomszéd néni, Marika néni próbált vigasztalni: – Ne hibáztasd magad, Ilona! Egy anya mindent megtesz a gyerekéért.
De én hibáztattam magam. Minden nap.
A család is széthullott körülöttem. A húgom, Éva nem szólt hozzám hónapokig. – Hogy adhattad el apánk házát? – kérdezte végül egy családi ebéden.
– Nem volt más választásom… – suttogtam.
– Mindig csak Gábort véded! És mi? Mi nem számítunk?
A testvéremmel soha többé nem lett olyan a kapcsolatunk.
Gábor hónapokig nem jelentkezett. Egyszer láttam őt az utcán: szakadt kabátban állt egy trafik előtt, cigarettát kért valakitől. Meg akartam szólítani, de nem mertem.
Azóta minden nap azon gondolkodom: hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl keveset követeltem? Lehet-e egy anya szeretete túl nagy?
Most itt ülök ebben az idegen albérletben, idegen bútorok között. Nincs kertem, nincs rózsám, nincs családom sem igazán már. Csak emlékek vannak és egy kérdés:
Vajon meddig tart egy anya szeretete? És hol van az a határ, ahol már nemet kell mondani annak is, akit a legjobban szeretünk?