Elég a salátából! Egy szelet húsért mindent feladnék?
– Már megint céklát főztél? – kérdeztem fáradtan, miközben Zsófi a konyhapultnál állt, és lelkesen keverte a salátát. A hangomban ott volt minden elfojtott düh és kétségbeesés.
– Igen, Olivér, tudod, mennyire egészséges! – válaszolta mosolyogva, mintha nem is hallotta volna a hangomban rejlő feszültséget. – És tettem bele egy kis avokádót is, hogy változatosabb legyen.
A gyomrom összerándult. Már hetek óta csak zöldséget ettem. Reggel zabkása chia maggal, ebédre quinoa saláta, vacsorára párolt brokkoli. A hús illata már csak álmaimban kísértett. De Zsófi annyira hitt ebben az egészséges életmódban, hogy nem volt szívem megbántani.
Az irodában mindenki tudta, hogy Zsófi vegetáriánus lett, és engem is „megtérített”. A kollégák néha viccelődtek is velem:
– Na, Olivér, ma is madáreleséget eszel?
Nevettem velük, de belül egyre jobban feszített a vágy egy jó szaftos marhapörkölt után. Egy nap aztán nem bírtam tovább. Ebédszünetben kilopóztam a közeli henteshez. Az illatok már az utcán megcsapottak. Bementem, és kértem egy jó nagy szelet rántott húst.
– Végre valami rendes kaja! – sóhajtottam fel hangosan.
A hentes, Béla bácsi csak kacsintott:
– Látom, te sem vagy az a salátás fiú!
Ez lett a titkos menedékem. Minden héten egyszer-kétszer „elintéznivalóra” hivatkozva kiszöktem az irodából, és ott ültem a hentesnél, mint egy bűnöző. A hús íze visszahozta a gyerekkoromat: vasárnapi ebédek anyámnál, ahol a húsleves gőze betöltötte az egész lakást.
De otthon Zsófi előtt játszanom kellett a hálás vegetáriánust. Egyre nehezebb volt titkolni a dolgot. Egy este például Zsófi megölelt, és azt mondta:
– Olyan jó látni, hogy te is ilyen energikus vagy mostanában! Ugye érzed a különbséget?
Bűntudatom volt. Hazudtam neki. De féltem elmondani az igazat. Mi lesz, ha csalódik bennem? Ha azt hiszi, nem tisztelem az elveit?
A helyzet csak fokozódott, amikor Zsófi szülei meghívtak minket vacsorára. Az egész család vegetáriánus volt. Az asztalon mindenféle színes zöldségétel sorakozott: padlizsánkrém, lencsefőzelék, grillezett cukkini. Próbáltam mosolyogni, de közben azon gondolkodtam, vajon mikor lesz vége ennek a rémálomnak.
A vacsora után Zsófi anyukája odahajolt hozzám:
– Ugye milyen jó érzés tudni, hogy amit eszünk, az nem árt senkinek?
Csak bólintottam. De belül ordítani tudtam volna.
Az igazi törés akkor jött el, amikor egy péntek este Zsófi váratlanul beállított az irodába. Éppen akkor ültem a hentesnél egy hatalmas brassói aprópecsenye felett.
– Olivér?! – állt meg döbbenten az ajtóban.
A villám csapott volna belém is kevesebb fájdalommal.
– Zsófi… én…
– Hazudtál nekem? – kérdezte halkan.
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott a tányér fölött, mint egy lebukott kisgyerek.
– Miért nem mondtad el? – folytatta könnyes szemmel.
– Mert féltem… Féltem, hogy csalódást okozok neked. Hogy azt hiszed, nem szeretlek eléggé ahhoz, hogy változzak miattad.
Zsófi leült mellém. Sokáig hallgatott.
– Nem azt akarom, hogy megváltozz miattam – mondta végül csendesen. – Csak azt szeretném, ha őszinte lennél hozzám.
Aznap este sokat beszélgettünk. Elmondtam neki mindent: mennyire hiányzik a hús, mennyire szeretem a hagyományos magyar ételeket. Ő pedig elmondta, hogy számára az egészséges életmód fontos, de nem akarja rám erőltetni.
Azóta kompromisszumot kötöttünk: néha főzünk együtt húsos ételeket is. Néha pedig én próbálok ki új zöldséges recepteket vele.
De néha még mindig eszembe jut: vajon hányan élnek így titkokkal egymás mellett? Hány kapcsolatban lesz az ételből harctér? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg lehet közös utat találni két ennyire különböző világ között?