Elég volt, anya! – Hogyan tanultam meg határokat húzni a családommal szemben

– Már megint itt vagy? – kérdezte Lea, miközben a konyhapultnál állt, és próbált úgy tenni, mintha nem remegnének az ujjai. Anyám, mint mindig, magabiztosan lépett be a lakásba, mintha még mindig az ő otthona lenne. A kulcsot évekkel ezelőtt adtam neki, amikor még azt hittem, minden rendben lesz így. Most viszont minden alkalommal, amikor meghallottam a zár kattanását, összeszorult a gyomrom.

– Csak hoztam egy kis levest, gondoltam, jól jön majd – mondta anyám, miközben letette a fazekat az asztalra. Nem nézett rám, csak Leára. Mintha ő lenne a betolakodó.

– Köszönjük, de szóltál volna előre – próbáltam higgadt maradni. Lea rám nézett, a tekintetében egyszerre volt kérdés és könyörgés: „Most már tényleg csinálsz valamit?”

Az utóbbi hónapokban egyre többször éreztem magam két tűz között. Anyám mindig is erős egyéniség volt. Apám halála óta pedig mintha még jobban kapaszkodna belém – vagy inkább belénk. Lea viszont szabadságra vágyott, saját otthonra, ahol nem kell attól tartania, hogy valaki bármikor ránk nyitja az ajtót.

Aznap este Leával ültem a kanapén. Ő csendben sírt. – Nem bírom tovább, Gábor. Szeretem az anyádat, de ez így nem megy. Ez már nem az otthonunk.

– Tudom – mondtam halkan. – De ha megmondom neki, hogy ne jöjjön át csak úgy… félek, hogy megbántom.

– És engem? Engem nem bántasz meg azzal, hogy hagyod?

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: választanom kell. Nem anya vagy Lea között – hanem aközött, hogy kié legyen az életem.

Másnap reggel felhívtam anyámat. – Anya, beszélnünk kell.

– Mi történt? Jól vagytok?

– Igen… csak szeretném, ha ezentúl előre szólnál, mielőtt átjössz. És… talán vissza kellene adnod a kulcsot is.

A vonal másik végén csend lett. Hallottam, ahogy anyám levegőt vesz.

– Nem bízol bennem? Vagy Lea mondta ezt?

– Anya, ez nem rólad szól. Szükségünk van egy kis térre. Házasságban élünk. Szeretlek, de most már nekünk is kell egy saját élet.

Anyám sírni kezdett. Olyan volt a hangja, mint amikor apám temetésén álltunk egymás mellett. – Egyedül vagyok… csak segíteni akartam…

– Tudom – mondtam halkan –, de most nekem kell segítenem magamon és Leán is.

Aznap este Lea átölelt. – Büszke vagyok rád – suttogta.

A következő hetek nehezek voltak. Anyám sértődött volt, alig hívott fel. A családi ebédeken feszültség ült az asztal fölött. A testvérem, Ádám is beszállt: – Miért kell ezt csinálnod? Anya csak jót akar!

– Igen, de nekünk is jogunk van eldönteni, mi a jó nekünk – válaszoltam dühösen.

Lea közben egyre felszabadultabb lett. Végre együtt reggeliztünk pizsamában, vasárnaponként lustálkodtunk az ágyban anélkül, hogy attól féltünk volna: valaki ránk nyitja az ajtót.

Egyik este anyám felhívott.

– Gábor… lehet, hogy igazad van. Nehéz volt elfogadni… De szeretném, ha tudnád: mindig itt leszek nektek. Csak most már máshogy.

A hangja megtört volt, de éreztem benne valami újat: tiszteletet.

Azóta minden más lett. Nem tökéletes – de végre a saját életünket élhetjük Leával. Anyám is lassan megtanulta: attól még szeretjük egymást, hogy néha távolabb vagyunk.

Néha elgondolkodom: vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan félnek nemet mondani a szüleiknek? És vajon tényleg önzés-e határokat húzni – vagy épp ez a legnagyobb szeretet?