Elengedés a zebránál: Egy apa története veszteségről és megbocsátásról
„Miért pont ő? Miért nem én?” – ez a gondolat zakatolt bennem, miközben remegő kézzel markoltam a konyhaasztal szélét. A frissen főzött kávé illata, amit Éva, a feleségem tett elém, volt az egyetlen, ami még a valósághoz kötött. Odakint csend volt, de bennem tombolt a vihar. A csengő éles hangja hasított bele a némaságba. Éva rám nézett, szeme vörös volt a sírástól. „Gábor, megint a rendőrök…”
Az ajtóban ott állt Tóth főtörzsőrmester, mintha az egész világ terhét cipelné a vállán. „Kovács úr… be kell jelentenem, hogy a sofőr beismerte a felelősségét. Sajnálom.” A szavai értelmetlenül koppantak le bennem. Csak Annát láttam magam előtt, ahogy nevetve fut felém az iskolatáskával, pár órával azelőtt, hogy elütötte volna az autó a zebránál.
Miután elmentek, Éva összerogyott a padlón, zokogva. Mellé térdeltem, átöleltem, mintha együtt talán felébredhetnénk ebből a rémálomból. De az éjszakák álmatlanul teltek. Újra és újra lejátszódott bennem ugyanaz: Anna a zebrán, fékcsikorgás, gyerekek sikolya, majd csend.
A temetés után hónapokig jöttek hozzánk a falubeliek süteménnyel és vigasztaló szavakkal. Néhányan suttogtak is: „A sofőr – az a Szabó Laci a szomszéd faluból – sietett, mert elkésett a műszakból.” Az öcsém, Péter egy családi ebéden kiabált: „Be kell perelned! Zárják be örökre!”
De én nem tudtam gyűlölni. Szeretni sem. Üres voltam. Egy este Anna szobájában ültem, körülöttem plüssállatok és rajzok. Éva halkan megszólalt: „Gábor… talán beszélned kellene vele. Lehet, hogy könnyebb lenne.”
Nem tudtam, mire számítsak, amikor átmentem Szabóékhoz. Az anyja nyitott ajtót, szemei duzzadtak voltak a sírástól. „Kovács úr… Laci azóta sem jött ki a szobájából. Azt mondja, nem érdemli meg a bocsánatot.”
Bementem. Laci az ágy szélén ült, sápadtan és összetörten. Úgy nézett rám, mintha kísértetet látna. „Kovács úr… én… nem tudom, mit mondhatnék. Minden éjjel Annát álmodom. Nem tudok magamnak megbocsátani.”
Leültem vele szemben. „Tudod, milyen az élet egy gyerek nélkül?” kérdeztem halkan. „Tudod, milyen minden nap nézni az üres széket az asztalnál?”
Laci sírni kezdett. „Nem tudom… csak azt tudom, hogy én vagyok a hibás. Bárcsak visszaforgathatnám az időt…”
Akkor valami furcsa érzés tört rám – együttérzés. Egy fiatalembert láttam magam előtt, aki egész életében cipelni fogja ezt a terhet. „Laci,” mondtam végül, „nem adhatom vissza Annát, de azt mondhatom: nem gyűlöllek. Próbálj megbocsátani magadnak – én is megpróbálok neked megbocsátani.”
A hír gyorsan elterjedt a faluban. Néhányan szentnek tartottak, mások árulónak. Péter többé nem jött hozzánk; azt mondta, elárultam Anna emlékét. Éva és köztem is nőtt a távolság – ő nem értette meg, miért akarok megbocsátani.
Egy este egyedül ültem a nappaliban, amikor üzenetet kaptam Lacitól: „Ön miatt kezdtem el önkénteskedni egy közlekedésbiztonsági egyesületnél. Köszönöm, hogy esélyt adott arra, hogy jobb ember legyek.”
Az ablakon át néztem ki az üres játszótérre, ahol Anna régen játszott a barátaival. Könnyek folytak végig az arcomon – de most először nem dühből vagy kétségbeesésből sírtam, hanem megkönnyebbülésből.
Talán sosem fog elmúlni Anna hiánya, de tudom: a gyűlölet nem hozná vissza mosolyát és nem töltené ki az űrt bennem.
Néha elgondolkodom: Lehet-e békét találni ekkora veszteség után? Valóban gyógyít-e a megbocsátás olyan sebeket is, amelyek sosem forrnak be? Ti mit tennétek az én helyemben?