Elengedni, hogy élhessek – Egy magyar nő útja önmagához

– Miért nem vagy már olyan, mint régen? – csattant fel Gábor hangja a konyhában, miközben a villanykörte sárga fénye alatt remegő kezével kavargatta a teáját. Az ablakon túl zuhogott az eső, mintha az egész világ sírna velem együtt. A szívem összeszorult, ahogy a tekintetét kerestem, de ő inkább a bögréjét bámulta.

– Nem tudom – suttogtam. – Talán mert már nem vagyok ugyanaz az ember.

A csend közöttünk vastagabb volt, mint a falak, amiket az évek alatt egymás köré építettünk. Gáborral hat éve voltunk együtt. Egy közös barát születésnapján ismerkedtünk meg, ahol ő volt az egyetlen, aki észrevette, hogy sírok a fürdőszobában. Akkor azt hittem, ő lesz az, aki mindig megment majd. De mostanra már nem tudtam eldönteni, hogy egymást tartjuk-e vissza vagy csak önmagunkat.

Az anyám mindig azt mondta: „Kislányom, egy jó férfi ritka kincs. Ne engedd el!” De vajon mi van akkor, ha a kincs már nem ragyog? Ha minden reggel úgy ébredek mellette, mintha egy idegen feküdne az ágyamban? A barátnőim szerint hálásnak kellene lennem: Gábor sosem bántott, mindig hazahozta a fizetését, és még a vasárnapi húslevest is megdicsérte. De én egyre inkább úgy éreztem, hogy valami hiányzik.

A munkahelyemen is mindenki csak sodródott. A könyvelőirodában ültem egész nap, számokat pötyögtem egy monitorba, miközben a kolléganőim arról pletykáltak, ki kivel csalja a férjét vagy melyik gyerek melyik iskolába jár. Néha irigyeltem őket: ők legalább tudták, mit akarnak. Én csak azt tudtam, mit nem akarok.

Egyik este hazaérve Gábor egy csokor hervadt rózsával várt. – Bocsánatot akarok kérni a tegnapiért – mondta halkan. – Tudom, hogy mostanában nehéz velem.

Megsimogattam az arcát. – Nem csak veled nehéz. Magammal is.

Aznap éjjel álmatlanul forgolódtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: vajon tényleg boldog vagyok? Vagy csak megszoktam ezt az életet? Eszembe jutottak anyám szavai, ahogy gyerekkoromban esténként mesélt: „Az élet nem mese, Zsófi. Néha be kell érni kevesebbel.” De én nem akartam kevesebbel beérni.

A következő héten találkoztam Rékával, a régi gimnáziumi barátnőmmel. Egy kávézóban ültünk a Nyugatinál.

– Te legalább szereted Gábort? – kérdezte hirtelen.

– Szerettem – feleltem őszintén. – De most már inkább félek tőle elmenni.

Rékának könnybe lábadt a szeme. – Zsófi, ne maradj benne valamiben csak azért, mert félsz az újtól! Én is így éltem tíz évig. Most már bánom.

Hazafelé menet a villamoson néztem az embereket: egy idős pár kézen fogva ült egymás mellett; egy fiatal lány sírt a telefonjába; egy kisfiú anyja ölében aludt. Mindenki cipelte a maga terhét. Vajon én miért ragaszkodom ahhoz, ami már rég nem az enyém?

Otthon Gábor éppen vacsorát főzött. Megálltam mögötte és halkan megszólaltam:

– Beszélnünk kell.

Leültünk az asztalhoz. A szavak nehezen jöttek.

– Szeretlek – kezdtem –, de már nem ugyanúgy. Úgy érzem, megfulladok ebben az életben. Nem miattad… miattam.

Gábor arca megkeményedett. – Akkor menj! Ha ez kell neked…

Sírtam. Ő is sírt. Aznap éjjel külön aludtunk.

Másnap összepakoltam néhány ruhát és elmentem Rékához. Az anyám felhívott:

– Megőrültél? Egy ilyen rendes fiú! Mit fognak szólni a rokonok?

– Nem érdekel – mondtam ki először életemben őszintén. – Anyu, én boldog akarok lenni.

Az első hetek pokoliak voltak. Minden reggel sírva ébredtem, hiányzott Gábor ölelése, a közös reggelik, még a veszekedéseink is. De ahogy telt az idő, lassan kezdtem újra lélegezni. Elmentem futni a Margitszigetre, jelentkeztem egy festőtanfolyamra, és esténként Rékával borozgattunk a gangon.

Egy nap Gábor üzenetet írt: „Remélem, jól vagy.”

Nem válaszoltam rögtön. Először magamban kellett rendet tennem.

Most itt ülök egy kávézóban és nézem az embereket. Már nem félek az egyedülléttől. Tudom, hogy amit tettem, helyes volt – még ha fájt is mindkettőnknek.

Vajon hányan élnek még mindig olyan életet, amit már rég kinőttek? Hányan mernek lépni? Ti mit tennétek a helyemben?